A telefon kijelzője felvillant a kezében, mielőtt még tárcsázni tudott volna. Banki értesítés. Ákos Mezei kelletlenül nyitotta meg az alkalmazást, biztosra véve, hogy valami jelentéktelen tételt lát majd: üzemanyag, tegnapi bevásárlás, ilyesmi.
A számok azonban arcul csapták.
A megtakarítási számla egyenlege: 0 Ft.
Átutalás kedvezményezettnek: Kozma Eszter.
Összeg: 150 000 Ft.
Megjegyzés: „A lelkiismereted felújítására. Úgysem lesz elég, de ennyi maradt.”
Ákos lassan leült az ágy szélére. A lábai elnehezedtek, mintha ólomból lettek volna. Ez nem egyszerű veszteség volt, hanem gyomorszájon vágás. Pont ez a pénz kellett volna arra a Toyotára, amit fél éve nézegetett, számolgatott, tervezgetett.
Gépi mozdulattal hívta a feleségét. A kicsengés végtelennek tűnt. Hosszú, nyúlós sípolás, mintha direkt kínozná. Az ötödik csörgésnél bontották.
Újra próbálta. Aztán megint. Harmadszorra már nem hívás jött vissza, hanem egy üzenet:
„Kétszázezret elvettél anyád tetőjére. Százötvenet én vittem el az új életemre. Vedd úgy, hogy akciósan megvettem a szabadságomat. A válást én indítom. Ne keress. A nyaralóba sem megyek. A veteményes mostantól a tiéd.”
Ákos üres tekintettel bámulta a képernyőt. Az agya nem akarta befogadni. Ez lopás. Közös pénz volt. Jogtalan. Felpattant, a düh forró hullámként öntötte el. Az első gondolata az volt, hogy felhívja az anyját, és mindent kiönt neki: hogy Eszter micsoda kígyó, hogyan fosztotta ki őket.
Már meg is találta a „Anya” kontaktot, amikor az ujja megállt a levegőben. Mit mondana neki? Hogy Eszter azért vitte el a pénzt, mert ő előtte odaadta az ő részét Mónika Kozmának a születésnapi tetőjavításra? Még az ő torz önigazolásában is szánalmasan hangzott.
Hirtelen világossá vált számára: az anyját nem érdekli sem az autó, sem a házasság. Az anyját egyetlen dolog foglalkoztatja: a tető. És ha most kiderül, hogy Eszter nem megy, akkor a gyomlálás és a cipekedés az ő nyakába szakad.
A lakásban dermesztő csönd lett. Nem volt többé női parfüm, nem volt otthonosság. Ákos ekkor érezte meg először azt a hideget, amely ellen sem cserép, sem anyai gondoskodás nem nyújt védelmet. Egyedül maradt. Egy borítéknyi pénzzel és egy akkora űrrel, mint az a nyomorult telek, amiért mindent feláldozott.
Az előszobában állt, a telefonját szinte belepréselte a tenyerébe. Legszívesebben a falhoz vágta volna, de a spórolásra nevelt reflex erősebbnek bizonyult. Gondosan zsebre tette.
Belül két érzés marcangolta: a sértett gyerek dühödt fájdalma és a magyarázkodástól való ragacsos félelem. Látta maga előtt Mónika Kozma arcát, amikor közli vele, hogy Eszter nincs többé. Nem a pénz fájt igazán – azt majd megkeresi –, hanem az, hogy összeomlott a „mintacsalád” képe, amit annyira görcsösen fenntartott.
Szótlanul pakolt. Sporttáska, munkáskesztyű, a kétszázezer forint borítékban. Kilépve a lépcsőházból még visszanézett a lakás ablakaira. A függönyök behúzva, mintha a ház elfordította volna a fejét.
Az út a nyaralóig ködbe veszett. Feltekerte a rádiót, hogy elnyomja az ürességet, de a reggeli műsorok erőltetett jókedve csak tovább idegesítette. Közben próbált beszédet gyártani. Keresett szavakat, amikkel Esztert bűnbakká teheti. „Hisztérika.” „Áruló.” „Tolvaj.” Ízlelgette őket, de mind keserű volt. Valahol mélyen egy halk hang azt suttogta, hogy Eszternek igaza van. Ákos azonban elfojtotta ezt a hangot, rátolta a kötelesség betonlapját.
Mónika Kozma autója már ott állt a megroggyant kapu előtt. Az asszony kifakult kabátban, gumicsizmában járkált a veranda előtt, és utasításokat osztogatott két morózus munkásnak.
— Ákos! Végre! — kiáltotta, amikor meglátta. — Azt hittem, eltévedtetek. Az idő pénz, a brigád nem vár.
Ákos kiszállt. Meztelennek érezte magát. Feleség nélkül. Jövőbeli autó nélkül. Önbizalom nélkül.
— Szia, anya.
— És Eszter hol van? — benézett az autóba, majd összeszűkült szemmel mérte végig. — Csak nem megsértődött megint? Beteg lett hirtelen?
Ákos nagyot szívott a nedves, avarszagú levegőből.
— Nem jön, anya. Elment.
— Hova ment? A boltba?
— Végleg. Elköltözött. Itt hagyta a gyűrűt. Válunk.
Egy pillanatra megállt az idő. Csak a szomszédból áthallatszó fűrész sivítása törte meg a csendet. Ákos várt. Egy sóhajra, egy ölelésre, bármire.
Mónika Kozma azonban csak összeszorította a száját, megigazította a kendőt, és legyintett.
— Hát az Úr legyen áldott. Egy gonddal kevesebb. Mondtam én, hogy nem a mi fajtánk. Elkényeztetett volt. Nekünk nem való.
Ákosban elakadt a levegő.
— Anya, szétesett a családom. Rosszul vagyok.
— Rosszul van — gúnyolta ki az asszony, már a brigádvezető felé fordulva. — Gyula Balog! Meghozta a pénzt a fiam. Kezdjenek neki, mielőtt rákezd az eső! Te meg, Ákos, ne ácsorogj. Fogj lapátot, takaríts a sufninál. Nincs itt idő nyafogni. Találunk majd neked rendes asszonyt.
Ákos csak nézte. Először látta az anyját gyermeki elfogultság nélkül: keménynek, száraznak, olyannak, aki számára az emberek csupán eszközök. Eszter elromlott. Ő még használható.
Megijedt. Attól, hogy egy meleg, élő nőt cserélt le erre a rideg célszerűségre. Egy tetőre, ami alatt soha nem lesz otthon.
— Hallod? Lapát! — csattant az anyja hangja.
Ákos a kocsihoz ment, kivette a pénzzel teli táskát, és az asztalra dobta.
— Itt van. Építsd meg. Én kiszálltam.
— Hova mész? — döbbent meg Mónika Kozma.
— Haza. Az üres lakásba. Ünnepelni, hogy végre józan lettem.
Beült az autóba, és elindult, nem hallgatva az anyja utánakiabálására.
—
Eszter egy apró pályaudvari kávézóban ült. Előtte kihűlt cappuccino, érintetlen sajttorta. Az ablakon túl szemerkélni kezdett az eső — pont az, amitől Mónika Kozma rettegett.
A telefonját már egy órája kikapcsolta. A SIM-kártyát kettétörte. Furcsa, szinte szertartásos mozdulat volt.
Félt. Előtte állt a bizonytalanság: albérletkeresés, magyarázkodás a munkahelyen, válás, vagyonmegosztás. Harmincöt éves volt, egy bőrönddel és egy „kölcsönvett” biztonsági alappal.
Mégis, a félelem mellett könnyedség áradt szét benne. Nem kellett többé fillérekről elszámolnia. Nem kellett kioktatásokat hallgatnia. Nem kellett senki jóváhagyására várnia.
A sötét üvegben meglátta magát. Fáradt arc, karikás szemek. De a válla egyenes volt.
Egy pincérlány lépett oda hozzá, rikító rózsaszín hajjal.
— Hozhatok még valamit?
— Igen — Eszter elmosolyodott. — Egy pohár pezsgőt. A legjobbat.
— Reggelire? Ünnepel valamit?
Eszter kinézett az esőbe. Valahol kalapácsok csattogtak egy idegen nyaralón.
— Igen — mondta halkan. — Ma van a születésnapom. És most születtem meg igazán.
Belekortyolt. Savanyú volt, hideg, mégis édesebb bárminél. Ez volt a saját élete íze. Egy életé, ahol a tető fontos — de az, ami odabent történik, sokkal inkább.