Az új rendben Eszter Kozma kívánságai valahol a lábazat magasságában kaptak helyet, mintha csak dísznek lennének, nem számításba veendő tényezőknek.
— Mónika Kozma… — kezdte halkan Eszter, de a férje azonnal hadonászni kezdett, szemével könyörögve intette csendre.
— Mit mormol ott? — kapta fel a fejét az anyós azonnal. — Ákos, mondd el a feleségednek, hogy a pénzt be kell osztani. Fiatalok vagytok, lesz még kereset a mulatozásra. Nekem viszont öregkoromban nem való a nyirkosság. A tető valódi ügy, befektetés. Összeírtam, mire lesz még szükség. Jegyzetelj, fiam. Párazáró fóliából rendeset vegyél, ne valami vacakot, hiszen magunknak csináljuk. Meg horganyzott szögeket.
— Írom, anya, írom — kapta fel Ákos a tollat, és a költségvetés hátoldalán kapkodva jegyzetelni kezdett. — Fólia, szögek… kátránypapír kell?
— Kell bizony! Alátétnek megy. És ne hallgass Eszter szeszélyeire. Városi nő, nem érti az életet, neki csak a csillogás számít. Te viszont férfi vagy, a biztos alapra kell gondolnod, arra, hogy fedél legyen a fejetek fölött. Ha majd egyszer meghalok, minden a tietek lesz. Akkor hálásak lesztek, hogy az anyátok megőrizte a házat, nem herdálta el egyetlen zenés estére.
Eszter a férjét nézte, és szinte rosszul lett. Ákos a papír fölé hajolva buzgón bólogatott, minden anyai mondatra helyeselt.
— Igazad van, anya. Teljesen logikus. Eszter is érti, csak kell neki egy kis idő, hogy lehiggadjon. Okos lány, belátja majd, hogy a nyaraló fontosabb — mondta, és minden egyes szava árulásként csapódott Eszterben.
Nem pusztán a pénzét adta oda. Abban a pillanatban az anyjával karöltve faragtak belőle egy észtelen költekezőt, egy önző, korlátozásra szoruló figurát. Szövetséget kötöttek ellene. Úgy beszéltek róla, mintha nem is lenne jelen, mintha egy rosszul működő háztartási gép volna, amely túl sok energiát fogyaszt.
— Akkor rendben — vont mérleget Mónika Kozma. — Holnap ebédre várlak. Esztert is hozd, legalább gyomlál egy kicsit, amíg a férfiak dolgoznak. Ne sajnáltassa magát, a munka jót tesz, rendet rak a fejben.
— Megbeszéltük, anya. Puszi — zárta le Ákos a hívást, és megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
Felnézett Eszterre, arcán elégedett, győztes mosoly ült, mint aki jóváhagyást kapott a legfelsőbb szintről.
— Na látod? Anyának igaza van. Értünk aggódik, a jövőnkért, az örökségünkért. Te meg mindent támadásnak veszel.
Eszter idegenként nézett rá. Az öt év közös élet — a házasság, a tervek, az otthoni esték, az utazások — öt perc telefonbeszélgetés alatt porladt szét. Rádöbbent valamire, ami fájdalmasan tiszta volt: Ákos számára ő sosem volt a nagybetűs nő. Funkció volt. Hasznos, dolgozó funkció, aki fizetést hoz, főz, mos, és néha ágyba bújik. Az életének középpontjában mindig Mónika Kozma állt, és minden családi erőforrás — idő, ideg, pénz — egyetlen csettintésre az „szent anya” lábai elé hullott.
— Tehát a születésnapomon gyomláljak, miközben az én pénzemből veritek be a szögeket? — kérdezte Eszter. A hangja ijesztően nyugodt volt, könny és hisztéria nélkül. Olyan, mint egy sebészé, aki kimondja a diagnózist.
— Jaj, ne kezdd már — legyintett Ákos, felállt a kanapéról, nyújtózott. — Ne csinálj drámát. Ez csak családi segítség. Te is a család része vagy, nem? Kész, megyek zuhanyozni, aztán alvás. Holnap kemény nap lesz, korán kelünk. Te is pakolj. Bőrönd nem kell, dobj be pár régi pólót, úgyis koszos munka lesz.
Elment mellette, még csak hozzá sem ért, fütyörészett valami dallamot. Meg volt győződve a saját igazáról és arról, hogy következmények nincsenek. Biztos volt benne, hogy Eszter majd morog, sír egy kicsit a párnába, reggel pedig beül az autóba, és megy robotolni a nyaralóba, mert „így szokás”.
Eszter a szoba közepén maradt. Tekintete a férje fotelben hagyott táskájára esett. Benne a boríték a pénzzel. Kétszázezer forint. Az ő jutalma, az ő szabadságra szánt összege, az álmatlan éjszakák ára. Most mindez tetőfedő anyaggá vált Mónika Kozma számára.
— Család… — suttogta a semminek. — A család része…
Lassan a táskához lépett. Odabent valami átkattant. Az a mechanizmus, amely évekig rávette, hogy kényelmes, megértő és türelmes legyen, végleg megadta magát. Megértette: ha ezt most lenyeli, akkor mindent lenyel élete végéig. Árnyékká válik az anyós mellett, eltartottá a férje oldalán.
Elővette a telefonját. Az ujjai gyorsan, remegés nélkül nyitották meg a banki alkalmazást. Ákos a magabiztosságában eszébe sem jutott jelszót cserélni vagy elzárni őt a közös megtakarítási számlától, ahol ott pihent a „biztonsági tartalék” utolsó része — az új autóra gyűjtött összeg. Százötvenezer forint.
Nem tétovázott. Egy pillanatig sem.
Az „Átutalás” gomb fölött csak egy szívdobbanásnyi szünet volt. Ebben a rövid szünetben nem kétely lakott, hanem hideg számítás: a százhatvanezer körüli tartalék plusz a következő fizetése elég lesz egy albérletre és az első hónapokra. Megérintette a kijelzőt. A zöld pipa, az „A művelet sikeres” felirat világítótoronyként villant fel a sötétben, a szabadság irányát mutatva. Az autóra szánt pénz — Ákos álma — az ő személyes számláján landolt.
Nem lopásnak érezte. Inkább elszámolásnak. Végkielégítésnek öt év konyhai, takarítói és háttérszereplői munkáért. Kártérítésnek a kétszázezer forintért, amit az álmaiból vettek el. Azért a megalázásért.
Eszter nesztelenül mozgott a lakásban, mint egy árny. Nem csapkodott, nem dobált. Hűvösen, rendszerezetten cselekedett, épp úgy, ahogy a férje „kalkulátorrá” vált. A bőröndbe csak a legszükségesebbek kerültek: a laptop, iratok, a kedvenc farmer, pár pulóver, fehérnemű. A fürdőszobából a kozmetikumai. Telefontöltő. Minden, ami az ő pénzéből volt, az ő külön kis világa.
Ákos az ágyon aludt, szétterülve. Az egyenletes, elégedett szuszogás most már csak undort váltott ki Eszterből. Ránézett az arcára, amelyet az alvás ellazított. Azt hitte, a holnap az ő forgatókönyve szerint zajlik majd: ébresztő hétkor, telep, nyaraló, dicséret anyától, és egy feleség, aki engedelmesen adogatja a szögeket. Fel sem merült benne, hogy a történet már át lett írva.
Eszter behúzta a bőrönd cipzárját. A hang hangosnak tűnt az éjszakában, de Ákos meg sem moccant. Az előszobában felöltözött, a tükörbe nézett. A tükörből fáradt, de eltökélt nő nézett vissza. A korábbi tanácstalanságnak nyoma sem volt. Csak jég.
Elővette a lakáskulcsot. Letette a komódra, a közüzemi számlák mellé, amelyeket mindig ő fizetett. Lehúzta az ujjáról a jegygyűrűt. A vékony arany karika koppanva ért fát. Ez volt a pont.
Csendben csukta be maga mögött az ajtót, de a zár kattanása úgy vágta el a múltját, mint egy guillotine.
Ákos reggele nem az ébresztő csörgésével indult, hanem a tettvágy kellemes feszültségével. Pontban hétkor nyitotta ki a szemét, nyújtózott, tele energiával. Ma hős lesz. A családi fészek megmentője. Oldalra fordult, arra számítva, hogy meglátja Eszter hátát, akit majd fel kell kelteni, esetleg kicsit noszogatni.
Az ágy másik fele üres volt, katonásan beágyazva.
— Eszter? — szólalt meg rekedten, felülve. — Már felkeltél? Kávét főztél?
A lakásban sűrű, idegen csend ült. Máskor ilyenkor vízcsobogás, edénycsörgés, pirítós illata töltötte meg a teret. Most olyan volt, mintha hetek óta nem lakna itt senki.
Ákos összeráncolta a homlokát, felkelt, benézett a konyhába. Üres. A fürdőszoba is. Az előszobában aztán megakadt a szeme. Eszter kabátja eltűnt. A cipői is. A komódon pedig, a reggeli napfényben, magányosan csillantak meg a kulcsok és a gyűrű.
— Mi ez az óvodás cirkusz? — morogta, ahogy a mellkasában irritáció forrt. — Elszökött az anyjához, hogy kergethessem? Na nem. A tető nem vár.
Visszament a hálóba a telefonjáért, hogy felhívja, és rendet tegyen a fejében, teljes bizonyossággal abban, hogy a helyzetet ő irányítja.