Eszter lassan végigsimította a papírt, majd közelebb emelte a szeméhez. Ez nem egy barkácsáruházból kinyomtatott költséglista volt, nem száraz, gépies sorok egymás alatt. Ez egy kézzel írt jegyzék volt, gondosan, szabályos, kerek betűkkel vezetve. Olyan írással, amelyet Eszter egy pillanat alatt felismert volna akár csukott szemmel is. Mónika Kozma kézírása volt. Az anyósáé.
Minden egyes sorból sugárzott a nő zsigeri takarékossága és irányítási mániája. „Fa gerenda 50×50 — akciósan beszerezni.” „Hőszigetelés — jó lesz a hazai, felesleges túlfizetni.” „Szögek — vannak a fészerben, ne vegyünk.” Nem egyszerű lista volt ez, hanem ítélet. Egy kész döntés lenyomata, amelyben Eszternek nem jutott szerep.
A lap alján azonban ott várt az igazi csapás. Az összeg. Vastag, piros tollal háromszor is bekeretezve, mintha külön nyomatékosítani akarnák. Százhatvannyolcezer forint. Fillérre pontosan annyi, amennyibe a tervezett ünnepi vacsora, a terem, a zene, az egész közös évforduló került volna.
— Ezt kedden írták — szólalt meg Eszter lassan, és a dátumra bökött a papír sarkában. — Pont azon a kedden, amikor együtt mentünk tortát választani. Emlékszel? Kóstoltad a vörösbársony krémet, mosolyogtál, azt mondtad, finom. Közben meg ez a cetli már ott lapult a zsebedben? Anyáddal addigra már mindent eldöntöttetek?
Ákos Mezei egy hirtelen mozdulattal kitépte a lapot a kezéből, és visszasüllyesztette az iratmappába.
— Nem döntöttünk el semmit, csak számolgattunk — vágta rá türelmetlenül. — Anyám összeállított pár lehetőséget. Ő gyakorlatias nő, tudja, mire megy el a pénz. Felhívott, hogy talált egy brigádot, akik már most hétvégén kezdenének, ha készpénzben fizetünk. Ilyen alkalmat nem lehet elszalasztani. Ez racionalizálás, Eszter.
— Racionalizálás? — Eszter hangja hidegen csengett. — Az racionalizálás, ha kevesebbet taxizunk. Ez viszont lopás. Elvetted az ünnepemet, hogy anyád spórolhasson a félretett vagyonán. Felfogod, mit csináltál? Azt a pénzt adtad oda, amit hónapról hónapra raktam félre, lemondva ruháról, pihenésről, mindenről. És odaadtad egy nőnek, aki még csak elviselni sem hajlandó engem.
— Elég volt! — Ákos hirtelen felült a kanapén, a lábait a földre tette. A sörösdoboz veszélyesen megingott az asztalon. — Ne szedd szét a pénzt! Már megmondtam: egy családban nincs „enyém” meg „tiéd”. Csak közös van. Ha az egyik helyen beázik a tető, a másikon meg egy értelmetlen tivornya készül, akkor egy normális férfi a beázást oldja meg. Úgy beszélsz, mint egy gyerek. „Akarok ünnepet, akarok ruhát.” És hol akarsz élni, Eszter?
— A saját lakásomban. Abban, ahol most is vagyunk, és aminek a hitelét, ha már itt tartunk, félig én fizetem. A nyaraló nem az én otthonom. Még csak be sem vagyok oda jelentve. Miért én finanszírozzam egy idegen ingatlan felújítását?
— Mert a feleségem vagy! — üvöltötte Ákos, és a hangja idegesen megcsuklott. — Mert meg kellene értened, mi fontos nekem. Anyám sírva hívott, azt mondta, fél, hogy ráomlik a plafon. Te meg a salátáidon pörögsz! Ha vele történne valami a tető miatt, te meg tudnád bocsátani magadnak? Én nem bocsátanék meg neked!
Eszter némán nézte őt, és pontosan látta, hogyan cseréli fel a fogalmakat. Hogyan alakítja át az ő jogos dühét bűntudattá.
— Ne zsarolj érzelmileg, Ákos. Anyád erős, egészséges nő, túl fog élni minket is. Az a tető öt éve ázik, mindig ugyanott, a veranda fölött. Most egyszerűen eljött az idő, hogy megmutassa, ki az úr. Le akarta tesztelni, mennyire irányítható vagy. Átmentél a vizsgán. Remek fiú vagy. De férjként… nulla.
Ákos arca elvörösödött. Felállt, és egészen közel lépett hozzá, fölé magasodva, mintha a testével akarná elnyomni azt a tekintélyt, ami már recsegett-ropogott.
— Vigyázz, mit mondasz. Túl messzire mész. Én próbálom egyben tartani a családot, jót akarok, te meg úgy viselkedsz, mint egy pitiáner kofanő. „Én spóroltam, én dolgoztam…” Kit érdekel az a pár forint, ha nincs tisztelet a házban? Neked kellett volna felajánlanod anyámnak ezt a pénzt! Neked! Ha normális meny lennél, azt mondtad volna: „Ákos, hagyjuk az évfordulót, segítsünk anyának.” Ez lett volna a szeretet. Amit most csinálsz, az cirkusz.
— Felajánlani a pénzemet egy nyaralóra, amit a húgodra akar íratni? — Eszter keserűen felnevetett. — Zseniális. Tudod, mi a legviccesebb? Hogy tényleg nem érted, miért nincs igazad. Őszintén hiszed, hogy hős vagy. A tetők megmentője, az anyák vigasztalója. Én meg csak egy bosszantó akadály vagyok. Egy járó pénztárca, amelynek volt mersze megszólalni.
— Te nem pénztárca vagy, hanem a család része. És a családban a férfi dönt — mondta ki Ákos ridegen, miközben visszaült a kanapéra. Felkapta a távirányítót, jelezve, hogy a beszélgetésnek vége. — Le van zárva. Holnap anyagbeszerzés, aztán megyek anyához. Szombaton várlak a nyaralóban. Segítesz megteríteni. És vedd vissza az arcodból, ne rontsd el anyám kedvét. Így is elég baja van ezzel az építkezéssel.
Felhangosította a tévét. Lövések, robbanások töltötték be a szobát, a képernyőn hősök mentették a világot. A nappaliban pedig egy egészen konkrét család világa omlott össze hangtalanul, chipset ropogtatva.
Eszter a férje tarkóját nézte. Látta, ahogy Ákos ellazul, magabiztosan kortyol a sörből. Győzött. Szétzúzta a terveit, megalázta az álmait, semmibe vette a véleményét, és elégedett volt. Gondolatban már csavarta fel a barna fémlemezeket, és hallgatta anyja dicséretét: „Milyen rendes, dolgos fiam van, nem úgy, mint az a kis úrinő.”
Eszter megfordult, és kiment a szobából. Nem azért, mert feladta. Hanem mert egy levegőt szívni ezzel az emberrel fizikailag elviselhetetlenné vált. A folyosón megállt a tükör előtt. Egy sápadt, összeszorított szájú nő nézett vissza rá — egy nő, akitől épp most raboltak el két évet. Akkor értette meg, hogy ez nem egy egyszerű vita volt. Nem érdekütközés. Háború volt. És ha Ákos azt hitte, hogy a pénzzel megnyerte az első csatát, súlyosan tévedett. Volt még egy lépése, amiről a férfi mit sem sejtett.
A telefon éles csörgése vágott bele a lakás fojtott csendjébe. Eszter összerezzent. A hálószoba ajtajában állt, és látta, ahogy Ákos arca egy pillanat alatt megváltozik, amikor felkapja a készüléket. A kijelzőn ez állt: „Anya”. A testtartása azonnal átalakult: vállai megereszkedtek, háta kissé meghajlott, az arckifejezése pedig engedelmes, már-már gyermeki lett.
— Igen, anya, szia. Igen, itthon vagyok — mondta sietve. — Persze. Kihangosítom, hogy közben átnézzem még egyszer a költségeket.
Letette a telefont az asztalra, mintha oltár lenne, amely körül mostantól minden forog.
— Ákoska, elhoztad a pénzt? — Mónika Kozma hangja köszönés nélkül töltötte be a szobát. Nem volt benne gyengeség, inkább feszes határozottság. — Most beszéltem Gyula Baloggal, a brigádvezetővel. Azt mondta, ha holnap visszük a készpénzt, ő maga intézi a faanyagot, van kedvezménye a telepen. Hallasz? Ne húzd az időt.
— Igen, anya, minden rendben. Közel kétszázezer forint nálam van — jelentette Ákos, és Eszterre pillantott. A tekintete egyértelmű volt: maradj csendben. — Reggel indulok.
— Nagyszerű. Mert jövő hétre megint esőt mondanak. Ha én nem lennék, ez a ház már rég szétrohadt volna, míg ti éttermekbe járkáltok — sóhajtott az asszony, szemrehányással teli hangon. — Eszter ott van? Hall engem?
Ákos bólintott a telefonnak.
— Itt van.
— Eszter, ne duzzogj — vált keményebbé Mónika Kozma hangja. — Tudom, Ákos mondta, hogy megsértődtél. De harmincöt évesen ideje felnőni. Mi értelme ezeknek a lakomáknak? Etetni egy csomó idegent, akik aztán a hátad mögött kritizálnak? Badarság. Válság idején flancolni bűn. A tető viszont valós probléma. Befektetés.
Eszter a szemöldökfának dőlve állt, és érezte, ahogy fokozatosan eltüntetik őt a képből. Az anyós nem kérdezett, nem kért bocsánatot az elvett ünnepért. Egyszerűen közölte az új rend szabályait, ahol Eszter vágyai valahol a padlószegély magasságában kaptak helyet.