— Tudod, végül arra jutottam, hogy a klasszikus gombás ragu helyett inkább marhasültös bruschettákat kérünk — mondta lelkesen Eszter Kozma, miközben ujjával újabb és újabb képeket lapozott végig a telefonján. A villája közben mozdulatlanul lebegett a már kihűlt vacsora fölött. — Az étterem szervezője szerint ez sokkal modernebb, ráadásul adagarányosan is jobban jövünk ki. Ja, és a vendégek ültetésén is gondolkodtam: Hajnalka Farkast inkább ne tedd a kollégád mellé, mert addig faggatná az orvosi munkájáról, amíg az ember idegileg össze nem omlik.
Ákos Mezei továbbra is szabályos tempóban rágta az ételt, tekintetét egy pillanatra sem emelve fel a tányérjáról. Úgy evett, mintha egy komoly feladatot hajtana végre: fegyelmezetten, érzelemmentesen, minden figyelmét az evésre összpontosítva. Az a nyugalom, ami máskor megnyugtató volt, ezen az estén inkább nyomasztónak hatott — súlyosnak és ridegnek, akár egy betonlap.
— Ákos, hallasz engem egyáltalán? — kérdezte Eszter kissé hangosabban, megpróbálva áttörni a férfi közönyének falát. — Holnap délig vissza kell jeleznem a végleges menüt. Azt mondtad, ma beugrasz a Panorámába, és befizeted a második részletet. Megtetted?
A férfi letette a villát, gondosan megtörölte a száját egy papírszalvétával, majd összegyűrve az asztal szélére tette. Csak ezután nézett fel Eszterre — a tekintete üres volt, hűvös és minden érzelmet nélkülözött.
— Nem kell sehova telefonálnod. A menüt sem kell jóváhagyni — mondta tárgyilagosan.
— Tessék? — Eszter megdermedt, gyomrában kellemetlen hideg futott végig. — Mi történt? Csődbe mentek? Vagy összekeverték az időpontot? Mondtam én, hogy a rakparti termet kellett volna lefoglalni, ott értelmesebb volt az ügyintéző…
— Nem erről van szó. Az étterem működik. Ma ott voltam.
— És… fizettél?
— Nem. Visszavettem az előleget.
Eszter pislogott. Egyszer. Aztán még egyszer. A szavak értelme lassan jutott el hozzá, mintha Ákos valami ritka, ismeretlen nyelven beszélt volna. Letette a telefont képernyővel lefelé az asztalra; a műanyag tompa koppanása lövésként visszhangzott a konyhában.
— Visszavetted… az előleget? — kérdezte végül erőltetett nyugalommal. — Miért? Fél éve szervezzük ezt a napot. A vendégek meg vannak hívva. A ruhám ott lóg a szekrényben. Ez valami rossz vicc?
— Nem viccelek. Döntést hoztam — felelte Ákos, majd hátradőlt, és karba fonta a karját. Az arckifejezése olyan volt, mint aki épp megmentette a családot egy pénzügyi katasztrófától. — Átnéztem a költségeket. Terem, műsorvezető, alkohol, a te fotósod… majdnem kétszázezer forint. Kétszázezer, Eszter, hat óra evés-ivásért és táncolásért. A mostani gazdasági helyzetben ez nemcsak felelőtlenség, hanem bűn a családi kasszával szemben.
— Ez az én pénzem, Ákos — Eszter hangja megkeményedett. — Két év prémiuma. Egy fillért sem kértem tőled erre az ünnepségre. Megállapodtunk: a te fizetésed megy a mindennapokra és az autóra, az enyém a megtakarítás és az én dolgaim. Ez az évforduló az én legfontosabb „dolgom”. Tedd vissza a pénzt. Holnap én magam elintézem.
Ákos elmosolyodott — az a lekezelő, ferdére sikerült mosoly jelent meg az arcán, amellyel általában a gyerekeket szokás leszerelni, amikor újabb játékért nyafognak.
— A pénz már nincs meg. Pontosabban megvan, csak másra lett elosztva. Ma kimentem az építőanyag-telepre, és megrendeltem a fémcserepet meg a gerendát. Szombaton szállítják — épp akkor, amikor te a nagy ünneplést tervezted.
— Milyen cserepet? — Eszter arca forrósodni kezdett. — Minek nekünk cserép? Lakásban élünk!
— Mi igen. De anya most a nyaralóban van. Reggel hívott, hogy a tegnapi felhőszakadás után a felső szinten beázott minden. A régi pala teljesen szétrohadt. Az egészet újra kell fedni, mielőtt az egész ház tönkremegy. Ez ingatlan, Eszter. Befektetés. A te marhasültös salátád meg egy nap múlva… nos, tudod te is, mi lesz belőle. És különben is, anya szerint az egész születésnapos felhajtás csak pénzkidobás.
Eszter döbbenten nézett rá. Mintha egy idegen ült volna vele szemben, nem az a férfi, akivel egy héttel korábban még a szalvéták árnyalatán vitatkozott. Most egy számológép beszélt hozzá, idegen akarat által vezérelve. Lassan felállt, tenyerét az asztalra támasztotta, és fölé hajolt.
— Miért kellene lemondanom az ünnepségemet csak azért, mert az anyád szerint felesleges pénzköltés, és inkább az ő nyaralójának a tetejét kell rendbe hozni? Két évig gyűjtöttem erre az estére. És őszintén: nem érdekel az anyád tetőszerkezete!
— Ne merj így beszélni anyámról! — Ákos előrehajolt, arca vörös foltokban égett. — Idős ember! Állandóan az egekben a vérnyomása, mert vödrökbe csöpög a víz a plafonról! Te meg csak azon járatod az eszed, hogyan mutogasd magad a barátnőid előtt! Önző vagy. Teljes mértékben.
— Én lennék az önző? — Eszter felnevetett, de a nevetés száraz és keserű volt. — Két éve egy kopott kabátban járok, hogy félretehessek erre az egy estére. Két projekten dolgozom egyszerre. Közben az anyád, akinek a nyugdíja nagyobb, mint az én fizetésem, és aki „temetésre” félretett bankszámlákat dédelget, hirtelen úgy dönt, hogy a felújítást te finanszírozod — az én pénzemből?
— Nincs szabad pénze, minden lekötve van, ha feltörné, elveszne a kamat! — vágta rá Ákos tankönyvszerű hangon. — Ráadásul a nyaraló egyszer a miénk lesz. A jövőnkbe fektetünk. Férfiként kötelességem megoldani a problémákat, nem pedig a te szeszélyeidet kiszolgálni. A brigáddal már megegyeztem. Az előleget is kifizettem. Nincs visszaút.
— Tehát odaadtad a pénzemet egy idegen ingatlan felújítására, anélkül hogy megkérdeztél volna?
— Nem kell engedélyt kérnem, ha a család vagyonát védem. És hagyd abba a „te pénzed, én pénzem” játékot. Házasok vagyunk. A kassza közös. És az dönt, akinek van esze, nem csak a szél fújja.
Ákos felpattant, felkapta az üres tányérját, és csörömpölve a mosogatóba vágta. A porcelán nem tört el, de a hang végigdübörgött a konyhán. Látványosan kinyitotta a hűtőt, kivett egy sört, felpattintotta, és nagyot húzott belőle.
— Ennyi volt. Szombaton megyünk anyához. Te majd segítesz a kertben, amíg mi a tetőn dolgozunk. Legalább lesz valami hasznod. A születésnap meg… veszünk egy tortát, kiülünk este a verandára. Friss levegő, természet. Mi kell még?
Eszter némán nézte. Az a magabiztos hang, a „hasznos vagy haszontalan” gondolatmenet — ez nem Ákos volt. Ez Mónika Kozma beszélt a száján keresztül. Eszter visszaült a székre. Nem kiabált. Nem csapott zajt. Valahol mélyen, a mellkasa közepén jeges üresség nyílt meg. Ebben a hideg térben tisztán megértette: nem lesz ünnep. Nem azért, mert nincs pénz. Hanem mert az ő vágyai ebben a házban kevesebbet érnek, mint egy korhadt tető.
— Tehát… a verandán — mondta halkan, a fal egy pontját bámulva.
— Látod, okos lány — bólintott Ákos, félreértve a dermedtségét. — Tudtam, hogy belátod. Harmincöt nem ötven. Lesz még időd ünnepelni. A tető viszont nem vár.
Felkapta a sört, kiment a konyhából, és nem sokkal később a nappaliból felhangzott a tévé zaja. Eszter ott maradt a hideg vacsora fölött. A telefonja képernyőjén — amit el sem sötétített — még mindig ott világított a ropogós, étvágygerjesztő bruschetta képe: egy apró, színes darabja annak az életnek, amit most cseréltek el fémcserépre.
Néhány perc múlva Eszter átment a nappaliba, mintha nem is a saját lábán tette volna. A levegőben sör és olcsó baconös chips szaga keveredett — ettől a pillanattól kezdve számára ez az árulás illata lett. Ákos félig feküdt a kanapén, zoknis lábát a dohányzóasztalra dobta, és unottan kapcsolgatta a csatornákat. Arcán annak az embernek a megingathatatlan nyugalma ült, aki biztos benne, hogy ő az egyetlen felnőtt a szobában.
— Mutasd meg a költségvetést — szólalt meg Eszter, megállva a tévé előtt, eltakarva a képernyőt.
Ákos felsóhajtott, látványosan forgatta a szemét, majd lehajolt a kanapé mellett heverő iratmappáért.
— Már megint ez? Eszter, élvezed a szenvedést? Mit kezdesz a számokkal, ha úgysem értesz az építkezéshez? Minden fillér le van bontva: fémprofil, csavarok, szigetelés, munkadíj, szállítás, pakolás.
Egy kockás papírt nyújtott felé, kétszer összehajtva. Eszter lassan kibontotta a lapot, és ujjai alatt már akkor érezte, hogy ez a cetli még sok mindent el fog mondani — olyasmit is, amire talán még ő sem volt felkészülve.