– Nem…
Márk Lukács egy rövid bólintással tudomásul vette a választ, majd az ajtó felé indult. A küszöbnél még megállt, félvállról visszanézett:
– Anyám elégedett lesz. Mindig is azt mondta, nem illettünk össze.
– Remek – felelte Lilla Hegedűs higgadt hangon. – Akkor most már mindenki megkapja, amit szeretett volna.
Amikor az ajtó hangtalanul becsukódott mögötte, Lilla befejezte a kihűlt teát. Felállt, elmosta a bögréket, letörölte a konyhapultot, majd átment a szobába, lefeküdt a kanapéra, és mozdulatlanul a mennyezetet nézte.
Válás. Egy házasság hivatalos lezárása. Meglepő módon nem a fájdalom volt az első érzés, hanem valamiféle könnyedség – mintha egy régóta cipelt súly végre lekerült volna a válláról.
A papírok beadása után Márk nem keresete. Nem hívta, nem írt. Teljes csend vette körül. Lilla pedig belemerült a hétköznapok sodrásába: munka, baráti találkozók, és a régóta halogatott lakásfelújítás tervei.
Igen, a felújítás. Régóta vágyott rá, hogy a hálószobában új tapéta legyen, a nappaliban pedig modernebb bútorok. Most már senkinek nem kellett magyarázkodnia, és nem volt vita arról sem, kinek az ízlése számít. Végre a saját elképzelései szerint dönthetett.
A kitűzött napon Lilla megjelent a bíróságon. Márk is ott volt – nélküle az eljárás nem haladhatott volna tovább. A tárgyalóteremben egymással szemben ültek, de kerülték a szemkontaktust.
A bíró sorra vette a kötelező kérdéseket és jogi formalitásokat. Mindketten megerősítették: a válást közös akarattal kérik, követelésük nincs egymás felé, vagyonmegosztásra nem tartanak igényt.
Alig húsz perc telt el, és minden lezárult. A döntés megszületett: a házasságot hivatalosan felbontották. A válási iratokat egy héten belül az anyakönyvi hivatalban vehették át.
Lilla kilépett az épületből, és mélyen beszívta a friss levegőt. Most már papíron is szabad volt.
Az utcán Márk utána sietett.
– Lilla, várj egy pillanatot!
Megállt, majd felé fordult.
– Igen?
– Csak annyit akartam mondani… igazad volt anyámmal kapcsolatban. Tényleg mindig eléged helyeztem előtérbe… és közben téged teljesen háttérbe szorítottalak.
– Jó, hogy legalább most belátod.
– Szeretnék bocsánatot kérni. Őszintén.
– Elfogadom – vont vállat Lilla. – De ettől még semmi nem lesz más. Túlságosan különbözünk.
– Értem… Minden jót kívánok neked.
– Neked is.
A férfi elindult az ellenkező irányba. Lilla még néhány másodpercig nézett utána, aztán elővette a telefonját, és üzenetet írt a barátnőjének: „Kész. Szabad vagyok! Ünneplünk ma este?”
A válasz szinte azonnal megérkezett: „Hurrá! Természetesen! Hétkor találkozunk a kedvenc kávézónkban!”
Lilla elmosolyodott, majd visszacsúsztatta a készüléket a táskájába. Igen, ezt a napot mindenképpen meg kellett ünnepelni: egy új kezdetet, mérgező kapcsolat nélkül, anyósi nyomás és állandó veszekedések nélkül.
Egy héttel később átvette a válási okmányokat az anyakönyvi hivatalban, majd hazament. Ez az otthon most már valóban az övé volt – nem csupán egy lakás, ahol valaki más mellett élt. A falak között csend és nyugalom uralkodott: nem csapódtak ajtók, nem emelkedtek fel hangok, és senki nem támasztott elvárásokat vele szemben.
Lilla felhangosította a zenét, kivett a hűtőből egy palack bort, és töltött magának.
– A szabadságra… arra, hogy önmagam lehessek… és arra, hogy időben meghúztam a határaimat.
A bor melege lassan szétáradt benne. Az ablakhoz lépett, és kinézett a gyulai estére. Valahol odakint Márk talán az anyjánál lakott, vagy visszaköltözött egy albérletbe. Valahol máshol Margit Orosz küzdött a saját gondjaival…
De ezek már nem az ő problémái voltak.
Lillának új tervei voltak: befejezni a felújítást, esetleg jobb állást találni magasabb fizetéssel, és végre elutazni pihenni – régóta vágyott rá, hogy eljusson Pécsre.
Annyi minden állt még előtte! És senki nem fogja többé azt mondani: „Inkább menjünk anyámhoz, szüksége van ránk.”
A telefonja újra megrezdült. Vivien Fazekas írt: „Lilla! Van egy ismerősöm – szingli, IT-s, teljesen normális 🙂 Bemutassam?”
Lilla magában elmosolyodott. Még korainak érezte az ismerkedést. Előbb egy kicsit szeretett volna egyedül élni, önmagáért… Aztán majd meglátja.
„Nagyon kedves vagy 🙂 Még nem most… de később miért is ne?” – pötyögte vissza.
Válaszul egy kacsintós emoji érkezett: „Rendben 😉 Tartalékolom! Szólok majd!”
Miután kiitta az utolsó korty bort, Lilla a hálószobába ment, és hanyatt feküdt az ágyon, karjait széttárva. A csend tökéletes volt. Senki nem szuszogott mellette, senki nem forgolódott, és senki nem kelt hajnalban, hogy vidékre induljon az anyjához.
„Így kell ennek lennie… Nyugodtan… őszintén jól.”
Lehet, hogy mások szívtelen nőnek tartják majd. Lehet, hogy azt mondják: elhagyta a férjét az anyja miatt.
Lilla azonban pontosan tudta az igazságot: megvédte önmagát. A saját terét. A saját életét.
És ez volt a legfontosabb döntés, amit valaha meghozott.