Márk végül elengedte Lilla vállát, és hátralépett egy lépést. A mellkasa kapkodva emelkedett, az arca vörösbe váltott, a szemeiben düh és feszültség keveredett.
– Ha idehozod Margitot – szólalt meg Lilla lassan, kimérten, minden erejével fékezve az indulatát –, akkor mindkettőtöket kiraklak innen. Téged is, őt is. Világos?
– Ezt nem mernéd megtenni – sziszegte Márk.
– Dehogynem – felelte határozottan. – Ez az én lakásom. Egyedül én döntöm el, ki maradhat itt, és ki nem.
– A férjed vagyok!
– Egy olyan férfi, aki átlépi a határaimat – mondta Lilla, majd kikerülte őt, és a hálószoba felé indult. – Aki rám akarja erőltetni az anyját. Aki nyomást gyakorol, manipulál, és nem hallja meg, amit mondok.
– Lilla!
– Nem akarok többet hallani – vágta rá fáradt, de kemény hangon. – Ha nem felelnek meg a feltételeim, akkor csomagolj, és menj.
A hálószoba ajtaja tompa csattanással zárult be. Lilla hátát az ajtónak vetette, ökölbe szorította a kezét, míg az ujjai el nem fehéredtek. A karjai remegtek, a szíve vadul vert, mégsem gondolt arra, hogy meghátráljon.
Ez a lakás a szülei után maradt rá, akik két évvel korábban vesztették életüket. Ez volt az egyetlen dolog, ami tőlük megmaradt. Sem Márknak, sem Margitnak nem volt joga beleszólni, nemhogy birtokolni.
Fél órával később hangosan csapódott az előszoba ajtaja. Lilla kilépett a hálóból, és körbenézett: Márk eltűnt. A táskája sem volt sehol – összepakolt, és elment.
„Menjen csak az anyjához, ha számára ő a legfontosabb” – futott át Lilla fején.
Az első héten még várta, hogy megszólaljon a telefon. De Márk teljesen eltűnt: nem írt, nem hívta, még csak a közelében sem jelent meg. Teljes csend. Talán ezzel akarta megtörni? Rosszul számolt.
A második hét ugyanígy telt el. Egyetlen szó sem érkezett. Lilla közben élte a saját életét: dolgozott, találkozott a barátnőivel, esténként sorozatokat nézett. Furcsa érzés telepedett rá – egyszerre tapasztalt meg könnyedséget és nyugtalanságot. A csend békét hozott, ugyanakkor ott motoszkált benne a bizonytalanság is.
A harmadik hét elején meghozta a végső döntést. Elment a bíróságra, és beadta a válókeresetet. Nem volt mit felosztaniuk: a lakás Lilla öröksége volt, autójuk nem volt, megtakarításuk sem – minden egyértelmű és letisztult.
Két héttel később, egy fárasztó munkanap után hazatérve Lilla Márkot látta az ajtó előtt. A férfi lefogyott, beesett arccal állt ott, a szeme alatt sötét karikák húzódtak.
– Szia… – szólalt meg halkan.
– Szia… Történt valami?
– Bejöhetek? Beszélnünk kellene…
Lilla habozott egy pillanatig, majd bólintott. Kinyitotta az ajtót, és beengedte.
Márk a konyhába ment, leült az asztalhoz. Lilla szó nélkül feltette a vizet, elővette a bögréket, és teát készített.
– Lilla… akkor… nem úgy gondoltam… az anyámról… – kezdte bizonytalanul. – Elragadtattam magam…
– Értem… – felelte röviden.
– Csak aggódtam érte… ezért mondtam ostobaságokat…
– Márk… ez nem egyszerű ostobaság volt – nézett rá komolyan. – Nyíltan kijelentetted, hogy az anyádat ideköltözteted, az én beleegyezésem nélkül.
– Nem rossz szándékból! Csak meleget akartam neki!
– Az én nyugalmam árán? – Lilla letette elé a teát. – Kész voltál feláldozni az én kényelmemet az ő érdekében.
– Sajnálom… Többet nem fordul elő…
Lilla leült vele szemben.
– Tudod… ez alatt a két hét alatt sok mindent átgondoltam… És rájöttem valamire: nélküled könnyebb levegőt vennem… Nyugodtabb vagyok… Senki nem követel, nem irányít, nem akarja rám erőltetni az akaratát…
Márk elsápadt.
– Mire akarsz ezzel kilyukadni?
– Beadtam a válópapírokat.
– Mi?..
– Jól hallottad. Az iratok már a bíróságon vannak. Egy hónap múlva hivatalosan is elválunk.
Márk felugrott.
– Várj! Beszéljük meg! Hiszen bocsánatot kértem! Nem rosszindulatból tettem!
Lilla fáradt pillantást vetett rá.
– Nem ez a lényeg. Hanem az, hogy folyton átlépted a határaimat. Nem tisztelted a döntéseimet, sem a teremet. Úgy viselkedtél, mintha jogod lenne megszabni, hogyan éljek.
– Én nem szabtam meg semmit!
Lilla lassan megrázta a fejét.
– De igen… Hetente próbáltál rávenni, hogy menjünk Margithoz. Érzelmileg zsaroltál. Manipuláltál. Aztán pedig úgy döntöttél, ideköltözteted őt, megkérdezés nélkül.
Márk lehajtotta a fejét.
– Azt hittem… idővel úgyis beadod a derekad…
Lilla sóhajtott.
– Pontosan ez az… Azt vártad, hogy engedjek, akár szép szóval, akár nyomással… De kimondtam, hogy „nem”. És most olyan életet szeretnék, ahol nincs ez a teher…
A férfi felnézett.
– De én szeretlek…
– Én pedig elfáradtam melletted – válaszolta nyugodtan. – A folytonos vitákban. A személyes térért vívott harcban. Abban, hogy Margitot az életem részeként akartad rám erőltetni. Nélküled könnyebb lett…
Márk sokáig nem szólt. Csak a kihűlt teát nézte maga előtt. Végül lassan felállt.
– Tehát ez végleges?
– Igen.
– És semmin nem lehet változtatni?
– Nem – felelte Lilla csendesen, de rendíthetetlenül.