Gergő visszalépett egy fél lépést, ajka vékony csíkká feszült.
– Tényleg egyetlen vita miatt dobsz el mindent? – kérdezte ingerülten.
– Nem egy vita miatt – felelte Réka csendesen. – Hanem az egész miatt. Márk itt már nem érzi jól magát. És én sem.
Márk felkapta a hátizsákját, és anyja mellé állt. Gergő megdörzsölte a homlokát, majd kelletlenül félrehúzódott az ajtóból.
– Hát menjetek, ha szerintetek ez a megoldás. Nem foglak visszatartani – vetette oda fásultan.
Réka nem válaszolt. Egyszerűen megfogta a bőrönd fogantyúját, és kilépett a lépcsőházba. Az eső nemrég állhatott el, a levegő hűvös volt és nedves. Márk mélyebbre húzta a kapucniját, és szorosan anyja mellett haladt, mintha attól tartana, ha hátranéz, meginog a döntése.
A buszon Réka elővette a telefonját, és tárcsázta Emesét.
– Szia. Úton vagyunk. Megoldható, hogy pár napra nálad maradjunk?
– Persze, gyertek csak – felelte azonnal Emese. – Előkészítek mindent.
Emese lakása tágas és világos volt, barátságos meleg fogadta őket. Az ajtóban már várta őket, segített bevinni a csomagokat.
– Gyertek be, pakoljatok le. Mindjárt teszek fel vizet teának.
Márk a kanapé mellé állította a táskáját, és kíváncsian körbenézett.
– Maradhattok, ameddig szükséges – mondta Emese, miközben friss ágyneműt húzott, és süteményt tett a bögrék mellé. – A kisszoba üres, senki sem zavar majd. A többit pedig kitaláljuk. Ismersz, nem hagylak magatokra.
Réka fáradtan ült le egy székre.
– Nem is tudom, mit csinálnék nélküled – sóhajtotta. – Fogalmam sem volt, hová mehetnénk.
– Jól döntöttél – válaszolta Emese határozottan. – Most az a legfontosabb, hogy megnyugodjatok.
Egy hét telt el. A konyhában esténként kávéillat terjengett, a radiátor kellemesen ontotta a meleget. Amikor Márk a szobájában tanult, Réka és Emese az asztalnál beszélgettek. Egyik este Emese almát szeletelt, a rádió halkan szólt a háttérben.
– Mondd csak – kezdte óvatosan –, meddig akarsz még albérletről albérletre járni? Nem gondolkodtál saját lakáson? Lakáshitelben? Sok ismerősöm belevágott, és nem bánták meg.
Réka a bögréje peremét simította ujjával.
– Eszembe jutott már – mondta elgondolkodva. – Azt hiszem, meg is lépem. Előbb elindítom a válást, utána beadom a papírokat a bankhoz. Az albérlet sosem lesz igazán az emberé.
– Így beszélj! Csak ne félj – mosolygott Emese biztatóan.
Egy hónap telt el azóta, hogy eljöttek. Gergő sem Rékát, sem Márkot nem kereste. Egyetlen üzenet, egy hívás sem érkezett. Réka nyugodt szívvel adta be a válókeresetet. Amikor kilépett az anyakönyvi hivatal ajtaján, mély levegőt vett, majd felhívta Emesét.
– Beadtam. Most már tényleg nincs visszaút. Nézzük meg komolyan azokat a lakásokat.
– Már össze is gyűjtöttem pár lehetőséget – felelte Emese lelkesen. – Este átnézzük őket.
Három héttel később Réka és Márk egy frissen felújított, egyszobás lakás ajtajában álltak. A kulcs Réka kezében csörrent, mindketten kissé hitetlenkedve léptek be.
Bent enyhe festékszag terjengett, az ablakpárkányon gondosan elrendezve feküdtek a dokumentumok és a mérőórák kulcsai. Márk elsőként ment be a konyhába, végigsimított a csempén.
– Olyan barátságos – jegyezte meg halkan. – Furcsa kimondani, de ez most már a miénk.
– Nekem is szokatlan – mosolyodott el Réka, miközben levette a kabátját. – De jó érzés.
A levegő könnyebbnek tűnt, mintha a falak nem őriznének régi vitákat. Réka az ablakhoz lépett, felült a párkányra, és kinézett az utcára.
– Itthon vagyunk – mondta végül.
Ahogy ott ült, hirtelen megértette: amit veszteségnek hitt, valójában kezdet. Eszébe jutottak az álmatlan éjszakák, a régi lakás sarkaiban megbújó feszültség, a kimondatlan szemrehányások súlya.
Most csend volt. Tiszta levegő. És választási lehetőség.
Lassan kifújta a levegőt, és hosszú idő után először engedte meg magának, hogy elhiggye: a jövő nem félelmet jelent, hanem szabadságot. Olyan életet, amelyet ő és a fia alakíthatnak – hátranézés nélkül, saját szabályaik szerint.