– Mit jelent az, hogy normálisan? – kérdezett vissza Emese, szemöldökét felvonva, miközben arrébb tolta a péksüteményt az asztalon. – Eszternek ebben a lakásban több joga van, mint neked. Te ide csak beültél a készbe, aztán még irányítani is akarsz.
Réka lassan kifújta a levegőt.
– Nem dirigálok senkinek. Viszont a számlák jelentős részét én fizetem. Úgyhogy talán nem kellene kioktatnia.
Emese arca megkeményedett.
– Ez a lakás az én anyámé volt. Itt nőttem fel. Az, hogy te beszállsz a költségekbe, még nem tesz tulajdonossá. Az unokámat pedig nem hagyom, hogy bárki bántsa.
A csészét hangosan tette le az asztalra, majd válasz nélkül kiviharzott a konyhából.
Később, amikor Réka már a pultot törölgette, Eszter jelent meg az ajtóban, telefonját szorongatva.
– Ma este áthívnám a barátomat. Nálam lennénk, játszanánk a konzolon. Nem lesz útban, nyugodt srác, csak pár órára jönne.
– Nem. Ez most nem fér bele – felelte Réka határozottan.
– Miért ne? Ez az én otthonom is!
– Vendég vagy itt.
Eszter szeme villant.
– És te ki vagy nekem?
– Az apád felesége. De nem kötelességem eltartani téged.
A lány összeszorított szájjal sarkon fordult, és úgy csapta be a szobája ajtaját, hogy beleremegtek a falak.
Este a nappaliban Réka felmosta a padlót. Gergő az ablakpárkányon ült, kezében forgatta a telefonját, mintha menekülne a beszélgetés elől.
– Eszter tiszteletlen, parancsolgat, és folyton Márkot piszkálja. Így nem lehet élni – mondta Réka halkan, tekintetét a vizes felmosórongyon tartva.
– Ő a lányom. És ez az én lakásom – felelte Gergő szárazon. – Nem tehetem ki. Ha nem tetszik, gondold át, mit akarsz.
Réka felnézett rá.
– Úgy látom, te már döntöttél. Csak épp nem mellettem.
A férfi nem válaszolt. Félrefordította a fejét, majd kiment a szobából, magára hagyva őt a csendben.
Másnap Réka találkozott egyetemi barátnőjével, Nórával. A kávézó ablakán túl eső permetezett, bent friss sütemény illata lengte be a levegőt. Réka a cappuccinós csészét forgatta az ujjai között.
– Nem bírom tovább – sóhajtotta. – Ez nem otthon, inkább átjáróház. Márk idegennek érzi magát. Engem pedig senki nem vesz komolyan.
Nóra közelebb húzódott, és megérintette a kezét.
– A férjed lakásában élsz, valódi beleszólás nélkül. A fiad ezt érzi. Ha most nem lépsz, később összeroppansz. Gyere hozzám egy időre. Van egy üres szobám. Aztán keresel magatoknak valamit.
Réka bizonytalanul rázta meg a fejét.
– Te tényleg elmennél? Így, egyik napról a másikra, anélkül, hogy tudnád, mi jön utána?
– Ha a gyerekem ennyire kérné, igen. Különben sosem bocsátanám meg magamnak – válaszolta Nóra határozottan.
Aznap éjjel, amikor már mindenki bezárkózott a saját szobájába, Réka teát főzött, és a konyhaasztalnál ülve a karjára hajtotta a fejét. A folyosón halk léptek közeledtek: Márk volt az, álmosan, kócos hajjal.
– Anya, miért nem alszol?
Réka halványan elmosolyodott.
– Csak gondolkodom.
A fiú mellé ült, komolyan nézett rá.
– Menjünk el innen. Tényleg nem bírom már.
Réka megsimította a vállát.
– Rendben. El fogom intézni.
Az éjszaka nagy részét ébren töltötte, forgolódva a nyikorgó ágyon, miközben a falon túlról átszűrődő zajokat hallgatta. Hajnalra elült minden nesz. A konyhaasztalon ott állt a tegnapi, félig kiivott tea. Felöltözött, összeszedte Márk tankönyveit, a saját ruháit bőröndbe hajtogatta. Még korán volt. Márk kérdés nélkül kezdte pakolni a füzeteit, gondosan cipzározta be a hátizsákját.
Amikor a bőrönddel és két táskával kiléptek a folyosóra, Gergő jelent meg az ajtóban. Mezítláb állt, haja kusza volt, tekintete komor.
– Hová készültök? – támaszkodott az ajtófélfának.
– Nem maradok tovább, Gergő. Elmegyünk – felelte Réka nyugodtan, és letette a bőröndöt. – Te döntöttél. Én csak elfogadtam.