Az évek során Márk Illéshez fűződő kötelék lassan börtönné vált Eszter Hegedűs számára. Amikor korábban megpróbált elmenni, Márk azzal tartotta vissza a villában, hogy „a biztonsága érdekében” teszi – legalábbis ezt hangoztatta. Dóra Jakab közben csendben feltérképezte az őrök napi rendjét, a kamerák látószögeit, és fejben kirajzolta azokat a pontokat, ahol a rendszer megbicsaklott. Türelmesen kivárt, a legapróbb esélyre vadászva.
A megoldás egy elrejtett tárgy volt: a kandallóban lapult. Egy este, amikor Márk jótékonysági ügy miatt távol maradt, Dóra egy meglazult téglát fedezett fel, mögötte pedig egy apró, ezüstösen csillanó kulcsot. A szíve hevesebben vert; tudta, hogy erre a pillanatra készült. Eszter ajtajához sietett, és alig hallhatóan szólt: „Készülj fel. Holnap indulunk.”
A szökés a néma villán át kezdődött. Másnap Dóra szándékosan elterelő helyzetet teremtett: egy sürgős hívás az ellenkező szárnyba csalta az őröket. Ő közben a rejtett átjáróhoz rohant, elfordította a kulcsot, és Eszter megkönnyebbülten omlott a karjába. Az út végtelennek tűnt; minden padlónyikorgás, minden árnyék felgyorsította Dóra pulzusát. Végül azonban kijutottak, és eltűntek Boston utcáin. Eszter, friss levegőt szívva, hálásan simulva kapaszkodott belé.
Amikor Márk hazaért, és az üres szobát meglátta, a mindig fegyelmezett álarc pánikká hullott szét. Dóra ekkor még a házban maradt, nyugodtnak tűnve; Márk nem merte számon kérni anélkül, hogy mindent le ne leplezzen, ami eddig titokban maradt.