A polc mögé rejtett könyvek sora mögött rejtőzött az a bizonyos ajtó, amelynek létezése egy álmatlan éjszakán végleg felülírta Dóra óvatosságát. Amikor a ház mély csendbe burkolózott, kíváncsisága erősebbnek bizonyult minden józan megfontolásnál. Egy alig hallható hangfoszlányt követve végigsimította ujjait a könyvtár polcain, mígnem egy laza falap finoman elmozdult az érintésére. A szerkezet nesztelenül engedett, épp annyira, hogy feltárjon egy keskeny, rejtett folyosót.
A járatból hűvös, nyirkos levegő áradt felé, benne halvány virágillat, amely görcsbe rántotta a gyomrát. A szűk átjáró végén zárt ajtó állta útját, mögüle pedig egy remegő, idegen hang szűrődött át.
– Van ott valaki? – kérdezte bizonytalanul.
Dóra megdermedt, majd alig hallhatóan válaszolt:
– Dóra vagyok. Ki beszél?
– Eszternek hívnak… kérlek, segíts. Nem enged el.
Abban a pillanatban minden a feje tetejére állt. Márk Illés, akit a világ kifogástalan úriembernek ismert és csodált, egy másik nőt tartott fogva a saját házában. A házasságuk hirtelen üres díszletté vált: látszatra épült, nem bizalomra.
Aznap éjjel Márk ugyanazzal a megszokott bájjal tért haza, bort töltött, érdeklődött a napjáról, mintha semmi sem történt volna. Dóra mosolyra kényszerítette magát, miközben keze remegett. Már tisztán látta: ez a kapcsolat nem társulás volt, hanem álca, amely egy gondosan őrzött titkot fedett.
A következő napokban hibátlanul játszotta a szerepét. Részt vett a vacsorákon, hallgatta Márk történeteit, hallgatott – de közben megállás nélkül tervezett. Éjszakánként suttogva beszélt Eszterrel a zárt ajtón át, aprólékosan összegyűjtve minden információt, amire szüksége lehetett, miközben egyre világosabbá vált számára, mennyire veszélyes helyen élnek mindketten.