– Nem kérek, ez bőven elég lesz – felelte Eszter higgadtan.
A levegő szinte megdermedt köztük. A csönd nyomasztóan nehezedett a konyhára, csak az óra halk ketyegése hallatszott.
Melinda végül nem tudta tovább magában tartani a feszültséget.
– Amit tegnap mondtál, azzal mindenkit megbántottál.
– Én csak kimondtam azt, amit eddig mindenki gondolt, csak nem beszélt róla – válaszolta Eszter egyenletes hangon.
– Soha nem tekintettünk rád cselédként…
Eszter keserűen elmosolyodott.
– Dehogynem. Pontosan úgy bántatok velem, mint egy ingyen munkaerővel. Mindenki pihen, beszélget, jól érzi magát, én pedig főzök, mosogatok, pakolok. Minek nevezzem ezt?
Az asszony szája vékony vonallá szűkült.
– Az én időmben természetes volt, hogy a meny segített a házimunkában. Ez így működött rendjén.
– Az ön idejében a nők sok mindent eltűrtek szó nélkül. Attól még nem kötelező ugyanazt a mintát követnem.
– Túlságosan öntudatos lettél.
– Nem. Csak végre megtanultam megbecsülni magam.
Melinda hirtelen felállt, hangosan összeszedte a csészéjét és a tányérját, majd sértetten kivonult a helyiségből.
Eszter ráérősen befejezte a teáját, aztán kabátot vett, és kiment a friss levegőre. Lassan sétált végig a csendes utcán, beszívta az őszi levegő hűvös illatát. A falu nyugalma most felszabadítón hatott rá.
Este a vacsora alatt szinte tapintható volt a feszültség. Senki nem kezdeményezett beszélgetést, a családtagok lehajtott fejjel, sietve ettek.
Eszter azonban észrevette, hogy ezúttal nem ő állt a mosogató mellett. Nikolett és Réka együtt mosták el az edényeket, sőt Benedek még a vizes asztalt is letörölte utánuk. Apró, de jelentős változás – gondolta elégedetten.
A harmadik napon összepakoltak, hogy hazautazzanak. Csendben kerültek vissza a ruhák és apróságok a táskákba. Az elköszönés visszafogott volt.
Melinda szeretettel ölelte meg Márkot, de Eszterhez egy lépést sem tett.
– Viszontlátásra, Melinda – mondta Eszter udvariasan.
– Viszontlátásra – érkezett a hűvös válasz, miközben az asszony félrefordította a fejét.
A menetrend szerinti buszon hazafelé Márk sokáig hallgatott. Eszter az ablakon túl elsuhanó tájat figyelte.
Végül a férfi megszólalt.
– Anya azt mondta, egy ideig nem hív minket.
– Értem. Hát… sajnálom – felelte nyugodtan.
– Tényleg nem bánt ez?
Eszter ránézett.
– Nem hiányzik, hogy a szabadnapjaimat kemény, fizetetlen munkával töltsem.
– De hát mégiscsak a családom…
– A család nem használhat ki. Az igazi közösség tiszteli a másikat, nem él vissza vele.
Márk hosszú ideig nem szólt semmit. Gondolataiba merülve bámulta a tájat.
Néhány perc múlva halkan megszólalt:
– Sajnálom. Nem vettem észre, mennyire megterhelő volt ez neked.
Eszter fürkészve nézett rá.
– Valóban nem láttad?
– Komolyan mondom. Gyerekkorom óta megszoktam, hogy anya irányít mindent. Eszembe sem jutott, hogy közben téged mennyire megvisel.
– Pont ez az. Észre sem vettél.
– Ígérem, ez megváltozik.
Eszter nem reagált azonnal. Csak bólintott.
Késő este értek haza. Gyorsan kipakoltak, majd kimerülten ágyba zuhantak.
Eszter azonban sokáig ébren feküdt a sötét hálószobában. Végiggondolta az elmúlt napokat. Úgy érezte, fordulóponthoz érkezett. Eldöntötte, hogy többé nem marad csendben, ha igazságtalanság éri. Nem nyeli le a sértéseket, és nem hagyja, hogy bárki természetesnek vegye az önfeladását.
Rádöbbent valamire: a másoktól kapott tisztelet azzal kezdődik, ahogyan ő bánik saját magával. Ha ő maga nem áll ki önmagáért, senki sem fogja megtenni helyette.
Egy hónappal később váratlanul csörgött a telefon. Melinda volt az. A hangja feszesen csengett, de igyekezett udvarias maradni.
– Eszter, hogy vagytok?
– Köszönjük, jól – válaszolta tárgyilagosan.
– Arra gondoltunk apával… talán az ünnepekre átjöhetnétek hozzánk.
Eszter magában elmosolyodott.
– Szívesen elmegyünk. De szeretném előre tisztázni: pihenni megyek, nem a konyhában dolgozni.
A vonal túlsó végén hosszú csend következett.
– Rendben. Értettem – mondta végül Melinda.
– Akkor hamarosan találkozunk.
Eszter letette a telefont.
Márk mosolyogva figyelte.
– Keményebb lettél.
– Nem. Csak már nem hagyom, hogy lábtörlőnek nézzenek.
– Tetszik ez az új határozottságod.
– Nekem is.
Az élet ment tovább a maga útján. De Eszter már tisztában volt az értékével, és többé nem engedte, hogy bárki kevesebbre becsülje annál, amit megérdemel.