Eszter nem kapta el a tekintetét.
– Pontosan mire gondolsz? – kérdezte higgadtan, egyenesen Márk szemébe nézve. – Két napja főzök, mosogatok, rendet rakok mindenki után, miközben ti kényelmesen beszélgettek, pihentek, jól érzitek magatokat. Magyarázd el nekem, miért természetes, hogy én mindezt ingyen és szó nélkül csináljam?
– Hát… vendégek vagyunk… – próbálkozott bizonytalanul Benedek.
– Én is vendég vagyok ebben a házban – vágott közbe Eszter élesen. – Vagy rám más szabályok vonatkoznak? Talán én valami másodosztályú vendég lennék?
A levegő szinte megdermedt körülöttük. Senki nem tudott mit mondani.
Melinda végül nehézkesen megszólalt:
– Ugyan, Eszterkém, miért beszélsz így? Senki nem rossz szándékból… Nálunk ez mindig így működött…
– Nálatok – hangsúlyozta határozottan Eszter. – De az én életemben nem az a természetes, hogy a szabadságom alatt végkimerülésig dolgozzak.
Felvette a már kihűlt teáját tartalmazó bögrét, és minden különösebb gesztus nélkül kisétált a fülledt konyhából a tágas, világos verandára. Leült egy fonott karosszékbe, lassan belekortyolt az italba. A keze enyhén remegett, de belül különös nyugalom áradt szét benne – tiszta, határozott érzés, amilyet régen nem tapasztalt.
Néhány perc múlva bentről vízcsobogás hallatszott: valaki megnyitotta a csapot a mosogatónál. Aztán tompa, elégedetlen morgások szűrődtek ki.
– Micsoda természete van…
– Segíthetett volna egy kicsit…
– Ezek a városi nők mind elkényeztetettek…
Eszter hallotta a félhangos megjegyzéseket, és meglepve jött rá, hogy egyáltalán nem érdekli. Mintha leperegne róla minden szó. Nem fájt, nem égetett – egyszerűen közömbös maradt.
Tíz perc elteltével Márk lépett ki a verandára. Óvatosan helyet foglalt mellette.
– Muszáj volt ebből ekkora ügyet csinálni? – kérdezte halkan, a tekintetét kerülve.
– Nem csináltam ügyet. Csak kimondtam azt, amit már régóta magamban hordok.
– Anyának most nagyon kellemetlen…
– És nekem nem volt az, hogy két napig egyedül robotoltam a konyhában?
Márk elhallgatott. Láthatóan kereste a megfelelő szavakat.
– De hát… mégiscsak nő vagy…
Eszter azonnal felé fordult.
– És ez mit jelent? Hogy nőként nincs jogom pihenni? Hogy kötelességem kiszolgálni mindenkit, miközben a férfiak lazítanak?
– Nem egészen így gondoltam…
– De pontosan erről van szó. Két nap alatt észre sem vetted, mennyire kimerültem. Nem számított, hogy hogy érzem magam.
Márk zavartan hallgatott.
– Anyu egyszerűen ehhez szokott hozzá – próbált mentegetőzni.
– Az, hogy ő ezt megszokta, nem jelenti azt, hogy nekem is el kell fogadnom. Nem fogok életem végéig csendben tűrni csak azért, mert ez nálatok hagyomány.
– Olyan nagy szavakat használsz…
– Nem nagyokat. Jogosakat. Azért jöttem ide, hogy feltöltődjek, nem azért, hogy a családod ingyenes, éjjel-nappali háztartási alkalmazottja legyek.
Márk végül szó nélkül felállt, és visszament a házba. Eszter egyedül maradt a verandán, és meglepő módon jól érezte magát. Olyan könnyűnek tűnt minden. Hosszú idő után először érezte, hogy kiállt önmagáért.
Este nem csatlakozott a többiekhez. A kis emeleti szobában maradt, könyvet olvasott, és tudatosan nem ment le vacsorázni. Márk később felvitte neki az ételt.
– Legalább egyél valamit – mondta halkan.
– Köszönöm.
A férfi tétován álldogált még egy pillanatig.
– Anya nagyon megbántódott.
– Akkor hadd sértődjön meg.
– Eszter, miért nem érted…
– Mit nem értek? Elegem van abból, hogy mindig mindenkinek megfeleljek. A munkahelyemen a főnöknek, itthon neked, itt pedig a szüleidnek. Most először magamra gondoltam.
– De…
– Nincs több „de”. Vagy mellettem állsz, mint a feleségem mellett, vagy továbbra is anyád oldalán maradsz. Döntsd el.
Márk válasz nélkül távozott.
Másnap Eszter szándékosan későn kelt fel. Amikor közel délben lement a konyhába, a reggeli már rég lezajlott. Melinda az asztalnál ült, és lassan kortyolgatta a kihűlt teáját. Amint meglátta Esztert, feltűnően az ablak felé fordult.
Eszter nyugodtan töltött magának friss teát, vett egy szendvicset, és leült vele szemben.
Melinda anélkül, hogy ránézett volna, megszólalt:
– Maradt még kása a tűzhelyen, ha kérsz belőle.