Eszter szinte vonszolta magát felfelé a nyikorgó falépcsőn a tetőtéri kis szobáig, ahol Márkkal együtt vetettek nekik ágyat. Minden lépés fájt. Amikor belépett, a férje már mélyen aludt, arcán elégedett, gondtalan mosollyal, mintha a nap csupa kellemes élményből állt volna.
Csendben befeküdt mellé, de az álom sokáig elkerülte. A sötétben fekve a mennyezetet bámulta, és újra meg újra lepörgette magában az elmúlt órákat.
A reggel könyörtelenül korán indult. Alig múlt hét, amikor Melinda már hangosan csörömpölt odalent, a fedők és lábosok zaja betöltötte az egész házat.
– Ébresztő! Reggeli! – harsogta, hogy mindenki biztosan meghallja.
Lassan mindenki összeszállingózott az asztal köré. Eszter kialvatlanul, nehéz fejjel ült le, és öntött magának a nagy kannából forró teát.
– Eszterkém, drágám, segítenél megteríteni? – szólt Melinda természetes, magától értetődő hangon.
Szinte reflexből pattant fel. Tányérok, csészék, evőeszközök kerültek a helyükre egymás után. A férfiak kényelmesen helyet foglaltak, várva, hogy eléjük kerüljön az étel, míg a nők megszokott koreográfia szerint jártak a konyha és az étkező között.
A kiadós reggeli után azonnal kezdődött az újabb kör: mosogatás, asztaltörlés, söprés. A mosogató újra megtelt, az asztal ragadt, a padlón morzsák sorakoztak.
Dél felé Eszter már érezte, ahogy a fáradtság sűrű hullámokban borítja el. A halántéka lüktetett, a háta sajgott. Legszívesebben leült volna valahová egy csendes sarokba, és legalább egy órán át nem csinált volna semmit.
De az ebéd nem készül el magától.
Ismét a tűzhely mellett találta magát: aprítás, kavargatás, sütés-főzés, ugyanazok a mozdulatok, mintha egy véget nem érő körforgásba került volna. A levegő párás és forró volt.
Márk egyszer csak benézett a konyhába, pohárért jött. Felhajtotta a fedőt az egyik lábasról.
– Hű, de jó illata van! Soká lesz még kész?
– Mindjárt – felelte Eszter fásultan, miközben tovább keverte a levest.
– Szuper, alig várom! – Egy gyors puszit nyomott az arcára, aztán visszasietett a nappaliba, ahol valami izgalmas film ment a tévében.
Eszter némán nézett utána. Segítség fel sem merült benne. Még egy egyszerű kérdés sem hangzott el arról, hogy bírja-e.
Az ebéd hangosra és vidámra sikerült. Mindenki beszélt, nevetett, koccintott. Eszter szinte gépiesen evett, alig érzékelve az ízeket.
Amikor mindenki jóllakottan hátradőlt, Benedek elégedetten megveregette a hasát.
– Na, ez aztán a lakoma! Így kell élni!
– Bizony, ennél jobb nem is kell – helyeselt Gergő is.
Melinda lassan felállt, majd jelentőségteljesen körbenézett.
– Ideje lenne rendet rakni. Nézzétek csak, mennyi edény gyűlt össze.
A tekintete egyenesen Eszterre szegeződött. Hosszú, beszédes pillantás volt, amelyben nem volt kérdés, csak elvárás.
A többiek is felé fordultak. Vártak. Természetesnek vették, hogy most majd feláll, és megy a mosogatóhoz.
Eszter mozdulatlan maradt. Érezte, ahogy belül valami összerándul, majd megfeszül. Máskor ilyenkor már talpon lett volna, csendben tűrve mindent. Most azonban más volt. Valami határozottan átbillent benne.
Lassan felállt. Odasétált a mosogatóhoz, ahol a tányérok tornyosultak. Levette a konyharuhát, alaposan megtörölte a kezét, majd megfordult.
A szobában tapinthatóvá vált a feszültség. Minden szem rá szegeződött.
Vett egy mély levegőt, és nyugodt, de megkérdőjelezhetetlen hangon megszólalt:
– Pihenni jöttem ide, nem pedig azért, hogy ingyen kiszolgáljak mindenkit. A tányérok ott vannak. Ha koszosak, mossátok el ti.
A csend, ami ezután következett, szinte fájt.
Néhányan tanácstalanul összenéztek. Benedek értetlenül pislogott, Réka szája résnyire nyílt a meglepetéstől, de nem jött ki hang a torkán.
Melinda arca előbb elsápadt, majd hirtelen vörös lett. Látszott rajta, hogy mondana valamit, de a felháborodás és a döbbenet egyszerre némította el.
Nikolett tekintetében viszont őszinte csodálat csillant – és talán egy kevés irigység is.
Márk feszülten megköszörülte a torkát. Zavartan nézett a feleségére, majd megszólalt:
– Eszter… mégis mi ez az egész?