Eszter a menetrend szerinti busz bepárásodott ablakán át figyelte az őszi tájat. A szántóföldek tompa színei lustán csúsztak el mellette, a ritkuló erdősávok között itt‑ott felvillant egy-egy magányos tanya. Túrkevéig még nagyjából egyórás zötykölődés várt rájuk a kátyús úton. A mellette ülő Márk kényelmesen hátradőlt, és teljesen belefeledkezett a telefonjába; időnként elmosolyodott valamin, amit olvasott. Eszter halkan kifújta a levegőt, ügyelve arra, hogy a férje ne vegye észre a sóhajt, mert nem volt kedve magyarázkodni.
Hosszú, ünnepi hétvége Márk szüleinél, vidéken. Nem lelkesedésből mondott igent, inkább csak megszokásból. Nem arról volt szó, hogy ne tisztelné a rokonokat – egyszerűen túlságosan is jól emlékezett arra, hogyan zajlanak ott a dolgok. Ugyanaz a forgatókönyv, újra és újra. És most sem vágyott rá, hogy ismét végigélje.
Visszautasítani viszont esélytelen volt. Márk édesanyja, Melinda, három hete szinte naponta telefonált, kedves, de nyomatékos hangon hívogatta őket, finoman célozva rá, milyen illetlenség volna kihagyni egy ekkora családi összejövetelt. Márk sem maradt tétlen: „Olyan rég jártunk náluk, anya nagyon rosszul esne, ha most sem mennénk.” Eszter végül beadta a derekát. Kivett három nap szabadságot, összekészített egy nagy utazótáskát. Legalább nem kell főznöm és mosogatnom otthon – próbálta vigasztalni magát. Talán még pihenni is tudok egy keveset.
Hamar kiderült, mennyire tévedett.
A tágas, kétszintes szülői ház már az ajtóban zajjal és sürgés-forgással fogadta őket. A verandán át belépve szinte elsodorta őket a hangzavar. Ott voltak Márk szülei, az öccse, Benedek a feleségével, Nikolettel és a két örökké nyüzsgő kisgyerekkel, a nővére, Réka a férjével, Leventével, a nagymama, sőt még egy nagybácsi és nagynéni is a közeli faluból. Legalább tizenöten lehettek, ha nem többen.
– Hát megjöttek végre! – kiáltotta Melinda, és már rohant is eléjük a lépcsőn. – Már azt hittük, sosem értek ide! Gyertek csak be, ne ácsorogjatok!
Szinte betuszkolták őket a házba, leültették a hosszú asztalhoz, és azonnal kínálgatni kezdték őket. Házi sütemények, savanyúságok, forró tea került eléjük. Mindenki egyszerre beszélt, a szavak egymásba csúsztak. Márk pillanatok alatt felvette a fonalat, hangosan nevetett, és élénken vitatkozott Benedekkel egy nemrég történt horgászatról.
Eszter a sarokban húzódott meg, udvarias mosollyal az arcán, lassan kortyolgatva a teát. Az utazás kifárasztotta, legszívesebben csak csendben üldögélt volna. De alig telt el fél óra, Melinda már fel is pattant.
– Eszterkém, drágám, segítenél egy kicsit a konyhában? Ennyi emberre vacsorát kell készíteni.
Eszter szó nélkül felállt. Márk rá sem nézett, annyira belemerült a történetbe, amit a testvére mesélt.
A nagy konyhában már javában folyt a munka. Nikolett egy vödör fölé hajolva hámozott egy hatalmas adag krumplit, Melinda pedig a fagyasztóból pakolta elő a húst.
– Eszter, apríts fel egy kis hagymát, aztán reszelj le pár sárgarépát – adta ki a feladatot határozottan az anyós.
Eszter kézbe vette a kést, és nekilátott. A hagyma csípős illata azonnal könnyeket csalt a szemébe. Egy pillanatra átfutott rajta a gondolat: miért nem a férfiak szeletelnek? Ők most kényelmesen ülnek és nevetgélnek. De a kérdés a torkán akadt, ahogy mindig.
Hosszú órákon át tartott az előkészület. Saláták sora készült, sült hús, köretek, felvágottak és sajtok kerültek tálakra. Mire este nyolc lett, az asztal roskadozott a fogások súlya alatt. A társaság zajosan helyet foglalt, jó étvággyal falatozott, és lelkesen dicsérte az ételeket.
– Melinda, ez megint fantasztikus lett! – lelkesedett Gergő bácsi.
– Ugyan, nem egyedül csináltam – legyintett szerényen az anyós, de látszott rajta az elégedettség. – A lányok is kivették a részüket.
A lányok. Eszter és Nikolett. A férfiak neve fel sem merült ebben az összefüggésben.
Vacsora után a vendégek átvonultak a nappaliba televíziót nézni és kártyázni. Eszter természetesnek vette, hogy ő marad a konyhában. A mosogató gyorsan megtelt tányérokkal és lábosokkal. Nikolett csendben állt mellé, és szótlanul mosta az edényeket.
– Mindig így megy ez? – kérdezte halkan Eszter, miközben egy újabb fazekat törölgetett szárazra.
– Mindig – felelte Nikolett fáradtan. – Jobb, ha hozzászoksz.
Mire az órán elütötte a tizenegyet, végre végeztek. Eszter úgy érezte, mintha minden ereje elszállt volna; a lábai ólomsúlyúnak tűntek, és alig várta, hogy végre lefeküdhessen.