– Isten éltessen, drága kis napfényem.
Lilla szorosan Eszter nyakába kapaszkodott, úgy bújt hozzá, mintha soha nem akarná elengedni.
– Ugye… a nagyi mégsem jön ma el?
Eszter gyengéden végigsimított a haján.
– Nem, ma nem. Csak az osztálytársaid érkeznek, pontosan úgy, ahogy kérted.
A kislány mellkasából felszabadult sóhaj tört elő.
– Tényleg így lesz?
– Teljesen biztos.
– Köszönöm, anya. Nagyon-nagyon köszönöm!
Dél körül sorra futottak be Lilla barátnői – összesen hatan az osztályból. Csacsogva, nevetgélve, színes csomagokkal a kezükben érkeztek. Eszter mindegyiküket kedvesen fogadta, segített levenni a kabátjukat, majd beterelte őket a feldíszített nappaliba.
Márk egész nap otthon maradt, de többnyire a dolgozószobájában tartózkodott. Csupán egyszer lépett ki onnan, hogy illendően köszönjön a gyerekeknek. Udvarias volt, mégis érezhetően távolságtartó. Eszter nem próbálta rávenni, hogy aktívabban vegyen részt az ünneplésben – tudta, most nem ez a legfontosabb.
Az ünnepség remek hangulatban telt. A lányok önfeledten játszottak, harsányan kacagtak, és pillanatok alatt újabb és újabb játékokat találtak ki. A forró pizzát kézzel tépték szét, a gyümölcslevet vidám, csíkos szívószálakon keresztül itták, és teli torokból énekelték a kedvenc dalaikat. Nem hangzott el egyetlen kioktató megjegyzés sem a felnőttek részéről, nem hasonlítgatták őket senkihez, és senki sem kezdett nosztalgikus monológba arról, hogy „bezzeg az ő idejében”.
Eszter a konyhából figyelte őket. Látta, ahogy Lilla felszabadultan nevet, magabiztosan irányítja a társaságot, szabályokat alkot, és a többiek örömmel követik. A barátnők figyeltek rá, elfogadták, sőt csodálták is. A lánya sugárzott az örömtől.
Ez a boldogság valódi volt – tiszta és őszinte.
Eszterben hosszú idő után először jelent meg az a mély, belső bizonyosság, hogy jól döntött. Nem a legegyszerűbb utat választotta, nem azt, ami mindenkinek kényelmes lett volna, hanem azt, ami helyes.
Amikor este az utolsó vendég is hazament, Lilla még mindig tele volt energiával, és lelkesen segített rendet rakni. Letörölte az asztalt, összegyűjtötte a leeresztett lufikat, gondosan félretette az ajándékokat.
– Anya, ez volt életem legjobb születésnapja – mondta csillogó szemmel.
Eszter elmosolyodott.
– Komolyan így gondolod?
– Igen! Köszönöm, hogy minden úgy történt, ahogy szerettem volna.
– Örülök, hogy boldog vagy.
Lilla egy pillanatra elbizonytalanodott.
– Apa… haragszik rám?
Eszter röviden elgondolkodott.
– Nem rád haragszik. Egyszerűen neki még szokatlan, hogy lehet másképp is csinálni dolgokat. Idő kell neki, hogy megszokja.
– És a nagyi?
– Ő is túl fog jutni rajta.
A kislány odalépett, és átölelte az anyját.
– Nagyon szeretlek.
– Én is téged, mindennél jobban.
Késő este, amikor Lilla már mélyen aludt, Márk váratlanul kijött a konyhába. Eszter az ablaknál ült, kezében egy bögre forró teával, és a város esti fényeit nézte.
– Még ébren vagy? – kérdezte halkan a férfi.
– Igen.
Márk töltött magának egy pohár vizet, majd tétován leült vele szemben.
– Lilla ma egész nap sugárzott – szólalt meg végül csendesen.
– Így van.
– Azt hiszem… igazad volt.
Eszter meglepetten pillantott rá.
– Tényleg ezt gondolod?
– Igen. Soha nem néztem ezt ebből a szemszögből. Nálunk mindig természetes volt, hogy minden rokont meghívunk egy ilyen alkalomra.
– Az, hogy eddig így volt, nem jelenti azt, hogy mindig így is kell maradnia – válaszolta nyugodtan Eszter.
– Anyám még most sem tudja elengedni a dolgot. Ma háromszor is hívott.
– Hívjon, ha akar.
– Azt mondja, rossz irányba befolyásolsz, és eltávolítasz a családtól.
Eszter halványan elmosolyodott.
– Érdekes értelmezés.
– Ma megmondtam neki, hogy igazad van. Hogy először Lillát kellett volna megkérdeznünk. Végül is az ő ünnepe volt.
– Mit szólt hozzá?
– Letette a telefont.
Eszter bólintott.
– Majd megbékél.
– Biztos vagy benne?
– Teljesen.
Márk kiitta a vizet, aztán felállt.
– Köszönöm, Eszter.
– Miért?
– Mert megállítottál időben. Gondolkodás nélkül elrontottam volna a napját.
– Nem akartad elrontani. Csak nem gondoltad végig.
– Akkor is… köszönöm.
Halkan kiment a konyhából. Eszter egyedül maradt az ablaknál. Lent ritkán suhant el egy-egy autó, a város fényei békésen pislákoltak.
Belül csend volt. Nyugalom.
Ma megóvta a lányát. Nem valós veszélytől, nem kézzelfogható fenyegetéstől, hanem attól a helyzettől, amikor egy gyerek kívánsága ismét háttérbe szorult volna.
És tudta, hogy helyesen cselekedett.
Nagyon is helyesen.