Eszter éppen élénk színű szalvétákat terített szét az étkezőasztalon, melléjük pedig rózsaszín unikornisos, vidám mintájú papírtányérokat készített ki. Egy hét múlva a lánya betölti a tizedik életévét. Kerek szám, igazi mérföldkő. Az első olyan születésnap, amely már majdnem jubileumnak számít egy gyerek életében.
Eszter mindig időben nekilátott a szervezésnek, most sem volt ez másként. Aprólékosan átgondolt mindent: hogyan díszítse fel a nappalit, milyen játékokkal szórakoztassák a gyerekeket, milyen sütemények és falatok kerüljenek az asztalra. Számára ez az ünnep nem egy kipipálandó kötelezettség volt, amit gyorsan letud az ember. Úgy tekintett rá, mint egy különleges napra, amelyre Lilla még felnőttként is emlékezni fog.
Lilla – így hívták a tízéves kislányt – idén először határozottan megfogalmazta, mit szeretne. Korábban inkább csendben maradt, bólogatott, és elfogadta a felnőttek döntéseit. Most azonban meglepő magabiztossággal állt elő a saját elképzelésével.
– Anya, én most inkább egy nyugodt, kicsi bulit szeretnék – mondta egyik este. – Csak az osztályból a barátnőimet hívnám meg. Ne legyenek hosszú, unalmas felnőtt beszélgetések. Meg lehetne így oldani?
Eszterben egyszerre jelent meg a csodálkozás és az öröm. Ritkán látta ilyen határozottnak a lányát.
– Persze, kincsem. Ez a te napod, úgy lesz, ahogy te szeretnéd.
– Tényleg? – kérdezett vissza Lilla bizonytalanul, mintha attól tartana, hogy mégsem gondolják komolyan.
– Tényleg. A születésnapod rólad szól.
A kislány megkönnyebbülten bújt az anyjához.
Eszter férje, Márk, eleinte különösebb érdeklődés nélkül hallgatta a készülődésről szóló beszélgetéseket. Bólintott, de látszott rajta, hogy máshol járnak a gondolatai. A munkája, a megbeszélések, az állandó rohanás teljesen lekötötték. Késő estig dolgozott, fáradtan ért haza, és ritkán mélyedt el a családi részletekben.
Ám pontosan egy héttel az ünnep előtt váratlanul mégis bekapcsolódott.
– Képzeld, meghívtam anyát Lilla születésnapjára – jegyezte meg könnyedén, miközben a telefonját görgette.
Eszter lassan felemelte a tekintetét a bevásárlólistáról.
– Meghívtad? Miért?
– Hát miért ne? Az unokája tízéves lesz. Örülni fog neki.
– Márk, megbeszéltük, hogy csak a barátnők jönnek. Lilla kifejezetten ezt kérte.
A férfi legyintett.
– Egy emberrel több vagy kevesebb, nem számít.
– De megígértük neki…
– És Rékát is felhívom, meg Vivient és Dórát. Rég látták Lillát. Rosszul esne nekik, ha kimaradnának.
Eszter lassan letette a tollat.
– Komolyan gondolod? Miért kellene egy csapat felnőtt egy tízéves gyerek bulijára?
– Nem csapat, hanem család. Ez teljesen természetes.
– Lilla nem ezt szeretné.
– Gyerek még. Nem mindig tudja, mi a jó neki. Mi vagyunk a szülei.
– Mi? Vagy inkább te döntesz mindenki helyett?
Márk arca megfeszült.
– Ne csinálj ebből ügyet. A család eljön, felköszönti, ennyi.
– De ez az ő napja, nem a tiétek.
– Nem fognak zavarni senkit.
Eszter érezte, hogy most nincs értelme tovább vitatkozni. Felállt, és csendben kiment a szobából, a mellkasában egyre erősödő feszültséggel.
Késő este, amikor Márk már aludt, Lilla halkan kiosont a konyhába. Mezítláb volt, cicás pizsamában, az arca szomorú.
– Anya, ébren vagy?
– Igen, drágám. Mi bánt?
A kislány leült mellé, felhúzta a térdeit.
– Hallottam, amikor apa telefonált a nagyinak. Tényleg jönni fog?
Eszter sóhajtott.
– Igen.
– És Réka néni is?
– Ő is.
Lilla lehajtotta a fejét.
– Nem akarom, hogy ott legyenek.
– Tudom.
– Mindig összehasonlítanak másokkal. Kérdezgetnek az iskoláról. Azt mondják, milyen komolynak kell lennem, mennyire felelősségteljesnek…
A hangja egyre bizonytalanabbá vált, és Eszter érezte, hogy a következő mondatok még fájdalmasabbak lesznek.