Melinda készségesen belement a dologba. Elutazott Márkkal a közjegyzőhöz, és aláírta az ajándékozási szerződést.
Márk azonban nem nézte meg alaposan az iratokat. Nem ellenőrizte a címet, nem figyelt a részletekre. Réka viszont átfutotta a papírt – és azonnal észrevette, miről van szó.
– Maga? Hogy kerülnek ide? – hátrált meg Melinda, amikor váratlanul szembetalálta magát velük. – Mégis mit képzelnek?
– Márk, engedj el! – szólt rá Réka feszülten, miközben a férfi visszatartotta. – Nyugodt vagyok!
– Inkább tartsd csak! – vetette oda Melinda.
– Egy ujjal sem érek hozzá – felelte Réka, és jeges tekintettel nézett az anyósára.
– Anya, szeretném azt hinni, hogy ez csak valami félreértés – mondta Márk, és elengedte a felesége karját.
– Itt nincs semmiféle tévedés – válaszolta Melinda hűvös tárgyilagossággal. – Neked az édesapád lakását ajándékoztam. Pontosan azt, amiről szó volt. Ha te azt hitted, hogy erről a felújított háromszobásról van szó, az a te képzelgésed volt, semmi több.
– Képzelgés? – Márk keserű mosollyal rázta meg a fejét. – Ha azt gondoltad, gyerekként túl buta voltam ahhoz, hogy értsem, mi történik körülöttem, ki kell ábrándítsalak.
Tisztában voltam vele, hogy apám lakása engem illet majd, amikor nagykorú leszek. Ahogy a két nagymamámé is. Mindig erre vártam. Arra, hogy egyszer tisztességgel átadod, ami jár. De te… nos, te pontosan tudod, mit tettél.
Aztán egy idő után arra jutottam: miért sietnénk? Nekünk ez az egy lakás is elég lett volna. A többi maradhatott volna nálad. Úgyis tudtuk, hogy egyszer minden a helyére kerül. Anyu, tényleg nincs semmi mondanivalód?
Melinda üzletszerű mosollyal felelt:
– Nem tartozom magyarázattal. Ami az enyém, az az enyém. Hogy neked ajándékoztam egy ingatlant, az kizárólag az én döntésem volt. Megtehettem volna, hogy semmit sem adok.
– Tehát így állunk? – kérdezte Márk csendesen. – Akkor ez végleges? – bökött a szerződésre.
– Vidd csak! Nem sajnálom – legyintett Melinda.
– Remek – mondta Márk, és Rékának adta az iratokat. Aztán az anyja elé állt. – Akkor most figyelj rám. Ettől a perctől kezdve nincs fiad.
És nincs menyed sem. Unokáid sincsenek. Tekintsd úgy, hogy teljesen egyedül maradtál ezen a világon. És hidd el, mindenkinek el fogjuk mondani ebben a városban, hogyan bántál a saját családoddal.
Tíz éven át hagytál bennünket milliókat költeni a felújításra – annyit, amennyit maga a lakás ér –, majd odadobtál nekünk egy lelakott garzont, mint valami alamizsnát.
Ha ezután bárki szóba áll veled, tekintsd szerencsének.
Márk és Réka végül nem költöztek be az ajándékba kapott egyszobásba. Inkább Réka szüleihez mentek, a vidéki házukba, amelyet gondolkodás nélkül, tiszta szívből nekik adtak. A kis lakást eladták, az árát pedig a ház rendbetételére fordították. Az lett az igazi otthonuk.
Amikor kiköltöztek abból a lakásból, ahol egy évtizedet éltek, mindent magukkal vittek, amit saját pénzből és munkával beépítettek. Pontosan olyan állapotban hagyták hátra az ingatlant, ahogyan annak idején átvették.
Melindának nem volt semmilyen bizonyítéka arra, hogy ott valaha felújítás történt volna. Tíz év alatt egyetlen forintot sem költött sem anyagra, sem szakemberekre.
A fia szavait akkor még csak gúnyos mosollyal fogadta. Ugyan kit érdekel manapság, mit írnak az interneten? – gondolta. Ám nem sokkal később a bérlői sorra felmondták a szerződést, és új lakók nem jelentkeztek. Senki nem akart tőle bérelni.
Az ismerősök elmaradoztak, ünnepekkor nem érkeztek köszöntések. A barátok kifogásokat kerestek, ha találkozóról volt szó. A szomszédok elfordították a fejüket, a boltban pedig hűvös, kimért kiszolgálás fogadta.
Lassan teljes elszigeteltség vette körül. Mintha láthatatlan fal emelkedett volna közé és a világ közé. Kitaszítottnak érezhette magát, akit mindenki kerül.
Amikor végre felfogta, mibe sodródott, megpróbálta felkeresni Márkot, hogy bocsánatot kérjen. A fia azonban szóba sem állt vele. Csupán az ablakon át kiáltott le:
– Menjen el innen azonnal, különben rendőrt hívok!
Fél évvel később Márk hivatalosan is megkapta az örökségét.
– Legalább ennyiben teljesült apu és a nagymamák akarata – jegyezte meg, miközben az utolsó aláírást is odatette a papírokra.