Az élet azonban néha minden számítást felülír. Egyetlen pillanat is elég, hogy valaki, aki ereje teljében van, tervekkel és lendülettel, hirtelen eltűnjön. Pontosan ez történt Leventével is.
Karrierje éppen felfelé ívelt, családja rendeződni látszott, nagy elképzelései voltak a jövőről – amikor egy súlyos betegség villámcsapásként leterítette. Nem maradt idő felkészülni, búcsúzni, mindent elrendezni. A halála gyorsan és könyörtelenül érkezett.
Az ilyen veszteség után az ember óhatatlanul számot vet a saját életével. A rokonokban és ismerősökben egyszerre tudatosul, milyen törékeny is a lét. Hirtelen mindenki érzi, hogy az idő véges, és amit ma nem rendez el, arra holnap talán már nem lesz lehetősége.
Márk akkor még csupán kétéves volt. A két nagymamája – egyik apai, másik anyai ágon – a temetés után nem sokkal már azon gondolkodott, hogy ideje hivatalosan is intézni a hagyatéki ügyeket. Mielőtt azonban közjegyzőhöz fordultak volna, felkeresték Melindát, hogy átbeszéljék a részleteket.
Melinda külön-külön fogadta őket, de lényegében ugyanazt mondta mindkettőjüknek.
– Levente után maradt az a lakás, amit eredetileg Márknak szánt – kezdte sóhajtva. – Csakhogy nem írt végrendeletet. Talán jobb is így, mert különben rengeteg bonyodalom lenne belőle.
Elmagyarázta, hogy az ingatlant eddig bérbe adták, és ha közvetlenül a kisfiú nevére került volna, számtalan hivatalos engedélyre, gyámhatósági jóváhagyásra lett volna szükség ahhoz, hogy továbbra is kiadhassák. Így viszont, hogy özvegyként ő örökölte, az ügyintézés jóval egyszerűbb maradt.
– És szerinted mi lenne a legjobb megoldás? – tették fel a kérdést a nagymamák, szinte szó szerint ugyanúgy.
Melinda előre kigondolt válasszal készült.
– Márk csak tizenhat év múlva léphetne hivatalosan az örökségbe – magyarázta. – És mi történik, ha addig veletek történik valami? Nekem így is épp elég a gondom. Egyedül maradtam a gyerekkel. Ha ti rám hagyjátok a lakásaitokat, legalább egy problémával kevesebb nyomná a vállamat.
Azt is hozzátette: amennyiben mindketten megérik, hogy Márk nagykorú legyen, bármikor módosíthatják a végrendeletet, és közvetlenül rá írathatják az ingatlant. Senki nem siet a túlvilágra – mondta –, de egy özvegy helyzetét megkönnyíteni tisztességes dolog.
A nagymamák végül beleegyeztek, de egy feltételt szabtak: Melinda ígérje meg, hogy amikor Márk betölti a tizennyolcat, minden lakást az ő nevére írat. Melinda határozottan megígérte.
Az idő azonban egyik nagymamának sem adott annyit, hogy megérje az unoka nagykorúságát. Amíg éltek, igyekeztek segíteni: vigyáztak a kisfiúra, ajándékokat vittek, és amikor magukhoz vették néhány napra, gyakran mondogatták neki:
– Nőj csak fel, és szép életed lesz! Megkapod majd az én lakásomat is. Lakhatod te magad, kiadhatod, ahogy anyukád, vagy akár el is adhatod, ha úgy hozza az élet!
Gyerekként Márk alig fogta fel ezeknek a mondatoknak a súlyát. Ahogy azonban cseperedett, valami mégis megmaradt benne. Nem a részletek, nem a jogi csavarok – csupán egy biztos tudat: egyszer lesz egy saját lakása.
Ez a gondolat mélyen beégett a fejébe.
Amikor betöltötte a tizennyolcat, egy este odafordult az anyjához.
– Mi a helyzet azzal a lakással, ami az enyém lesz? – kérdezte óvatosan.
Melinda kérdéssel felelt.
– És mit kezdenél vele most? Még tanulsz. A rezsit fizetni kell, fiam. Abból nem lehet kibújni.
Sorolta tovább: főzni tud-e, mosni, rendet tartani? Hiszen a saját szobájában is káosz uralkodik. Mi lenne egy egész lakással?
Márk elbizonytalanodva hallgatott.
– Én gondoskodom rólad – folytatta az anyja. – Etetlek, ruházlak, mindent elintézek helyetted. Rossz dolgod van mellettem? Bántalak bármiben?
– Nem, anya – rázta a fejét gyorsan.
– Akkor maradj még. Tanulj, teremts biztos alapot. Ha majd valóban külön akarsz költözni, megkapod a lakást. De az egyedülálló élet tele van csapdákkal. Elhamarkodott döntéseket hoz az ember. Én azt mondom, ne siess elköltözni, amíg meg nem nősülsz. Kell melléd valaki, aki rendben tartja az életed. Az anyád nem kísérhet örökké.
Ez a beszélgetés megerősítette Márkban, hogy a lakás valóban létezik, és egyszer az övé lesz. Abban viszont igaza volt Melindának, hogy önálló életre még nem állt készen.
Az évek teltek. Márk befejezte a tanulmányait, szakmát szerzett, munkába állt. Megismerkedett Rékával, a kapcsolatuk komolyra fordult. Két esztendő után szóba került az esküvő gondolata is. Ekkor Márk ismét előhozta a lakás kérdését.
Melinda pedig továbbra is bérlőknek adta ki az ingatlanokat. Volt, amikor csak rövid időre költöztek be lakók, máskor hosszabb távra maradtak. Egyesek után elég volt egy alapos takarítás, más esetekben komolyabb felújításra is költeni kellett. És amikor Márk újra határozottan szóba hozta, hogy fiatal házasként szeretne beköltözni az egyikbe, éppen az egyik lakás állt üresen – nem véletlenül.