– Márk, tényleg nem tűnik fel neked semmi furcsa? – Réka átdobta a férjének a papírköteget.
– Én még mindig alig hiszem el, hogy ilyen szerencsénk van! – vigyorgott Márk.
– Nyisd már ki rendesen a szemed! – Réka a körmével rákoppintott az irattartóra. – Ez nem ajándék, hanem csapda!
– Tessék? – ráncolta össze a homlokát a férfi.
Alaposabban átfutotta az iratokat, majd hirtelen felkiáltott:
– Ez csak elírás! Anya biztosan benézte. Már azt hittem, valami komoly baj van.
– Mikorra mondta, hogy ideér? – kérdezte Réka feszülten.
– Dél körülre. Olyan fél óra, és itt lesz.
– Ma péntek van. Ha ez tényleg tévedés, még el kell érnünk a közjegyzőt, hogy javítsák! – mondta komoran a nő.
– Nem várhat ez hétfőig? – mosolyodott el Márk. – Holnap vendégeket várunk.
– Van egy rossz érzésem, hogy nem adminisztrációs hibáról van szó… és lehet, hogy a vendégeket is le kell mondanunk – felelte Réka.
– Mire célzol? – húzta össze a szemöldökét Márk.
– Remélem, tévedek – sóhajtott a nő. – Várjuk meg Melindát.
Melinda késett néhány percet, ami csak tovább fokozta a feszültséget. Amikor végre megérkezett, békülékeny mosollyal lépett be, kezében egy dobozzal.
– Hoztam egy vízforralót, jól jön a háztartásban – mondta, és még csokoládét is elővett az unokáknak.
A konyhában leültek az asztalhoz. Márk elé tette a dokumentumokat az anyja elé.
– Nem látsz ebben semmi különöset? – kérdezte higgadtan, de jelentőségteljes hangsúllyal.
– Dehogyis. Ez egy ajándékozási szerződés a lakásról – válaszolta Melinda természetesen.
– Így van – bólintott a fia. – Csak éppen melyik lakásról?
– Arról, amiről beszéltünk! – szélesedett ki az asszony mosolya. – Fiam, mondj egy köszönömöt, és boldog leszek!
– Anya, mi nem erről az ingatlanról egyeztünk meg – mutatott rá Márk az iratra, majd körbemutatott a helyiségben. – Hanem erről.
– Ugyan már, Márkám, összekeversz valamit – csóválta meg az ujját Melinda. – Ebbe a lakásba csak ideiglenesen engedtelek be benneteket. Ajándékba azt adtam, amit a papíron látsz.
– Ez… hihetetlen! – bukott ki Rékából.
Csak ennyit engedett meg magának, hogy ne lépje át az illem határát. Márk azonban nem volt ennyire visszafogott:
– Szó sem volt ilyesmiről! És ha eleve így tervezted, miért nem mondtad, mielőtt teljes felújítást csináltunk itt?
– De igenis mondtam! – erősködött Melinda. – A felújítás? Hát kedveskedni akartatok az anyátoknak. Nekem pedig jól esik!
Erre már Márk is elakadt.
– Van még valami – sütötte le a szemét az asszony. – Ha már a kisebbik lakást nektek ajándékoztam, akkor költözzetek oda. És amikor elviszitek a bútoraitokat, vigyázzatok, nehogy kárt tegyetek az új burkolatban!
Réka ekkor felpattant, és ha Márk nem kapja el időben, bizony ráront az anyósára. Ha nem az édesanyja lett volna, talán hagyja is… Egy pillanatra még az is átfutott az agyán, hogy talán el kellene engednie.
Márk születése pillanatától úgy tűnt, mesés vagyon vár rá. Mindkét nagymamája túl volt az ötvenen, és külön-külön háromszobás lakásban élt. Rajta kívül más örökös nem akadt.
Az apja, Levente, még a házasság előtt összespórolt egy garzonra. A terve az volt, hogy később eladja, amikor nagyobbra tudja cserélni – ám közben megnősült.
Amikor Melindához költözött, a kis lakást meghagyta a jövőbeni gyereknek. Így amikor megszületett Márk, gyakorlatilag már az övé volt.
Melinda sem üres kézzel ment férjhez: a pártvonalon kijárt magának egy kétszobás lakást. Éppen akkor intézkedett gyorsan, amikor a rendszer összeomlott, és még lehetett mozdulni.
Ha mindezt összeadták, előbb-utóbb négy ingatlan szállt volna Márkra: két háromszobás, egy kétszobás és egy garzon. Bármilyen idők járnak, bármilyen hatalom van – ez már vagyon, nem is kicsi.
Csakhogy senki sem tudja, mennyi idő adatott neki ezen a földön. Vannak, akik látszólag makkegészségesen is egyik pillanatról a másikra távoznak az élők sorából.