Az ügyvéd végighallgatta, majd összekulcsolta az ujjait az asztalon.
– Huszonnyolc éve házasok – mondta tárgyilagosan. – Ami ezalatt keletkezett, az közös vagyonnak számít. A lakást felújították?
– Kétszer is – felelte Nóra.
– Kinek a pénzéből?
– A közösből. Mindvégig dolgoztam.
A férfi bólintott. – Ebben az esetben jogosult a részére.
Nóra a dokumentumokra meredt. „Huszonnyolc év… és elfér néhány bekezdésben” – futott át rajta keserűen.
Másnap reggel készülődni kezdett a versenyre. Amikor a kabátját vette, Gergő belépett a konyhába.
– Nos, indul a királynő a bálba? – gúnyolódott.
– Szóltam előre – vágta rá keményen. – Ha elmész, a holmid a lépcsőházban végzi.
Nóra nyugodtan ránézett. – Rendben.
– Hogyhogy rendben?!
– Ha ott lesznek, majd értük megyek a verseny után.
Végül második helyezést ért el. Az emberek megállították, elismerően kérdezgették:
– Ezt tényleg maga tervezte? Saját munka?
Csak mosolygott és bólintott.
Az ünnepség végén odalépett hozzá egy budapesti színház rendezője.
– A ruhája lenyűgöző. Jelmeztervezőt keresünk. Szerződést ajánlok. Mit szól?
– Elfogadom – felelte habozás nélkül.
Néhány héten belül a fővárosba költözött. Útközben Gergő felhívta, és közölte, beadja a válókeresetet.
– Kitűnő – válaszolta higgadtan. – Én pedig kérem a vagyonmegosztást.
– Tessék?!
– Majd a bíróság eldönti.
Azzal bontotta a vonalat.
Később hivatalosan is elváltak, megkapta, ami járt neki, és új életet kezdett Budapesten. Anyagi gondjai megszűntek. Mostanra végre a saját sorsát irányítja, és jól van.