A gondolat végül tiszta formát öltött benne: ma az a ruhát veszi fel.
A tükör elé állt, és egy pillanatra megdermedt. Nem önmagát látta a visszfényben, hanem egy idegen, magabiztos nőt. A türkiz árnyalat élénkebbé varázsolta a szemét, az ezüsttel hímzett madarak pedig minden lépésnél megrebbentek a szoknya alján, mintha valóban szárnyra kapnának. Nóra kihúzta magát, hátrasimította a vállát, és csendben gyönyörködött abban, amit a saját kezével teremtett.
– Miféle nyugdíjas tűzmadár ez rajtad? – hallatszott mögüle gúnyosan Gergő hangja. – Hová készülsz így?
Érezte, ahogy arcába szökik a hideg.
– A műhelybe. Ünnepség lesz.
– Ebben? – csóválta a fejét a férfi. – Azonnal vedd le! Nevetséges.
A tiltakozás a torkán akadt. Sóhajtott, és szó nélkül átöltözött.
Néhány nappal később értesült a városi színházi jelmezversenyről. A jelentkezési határidő a hónap végéig tartott. Nóra kitöltötte az űrlapot, csatolta a ruháról készült fotókat, majd remegő ujjal elküldte a pályázatot. Éjszakánként tovább dolgozott, újabb öltésekkel erősítve az álmait.
Amikor Gergő megtudta, dührohamot kapott.
– Teljesen megőrültél? Pihenhetnél inkább! Miféle verseny?
– Lehet, hogy kinevetnek – felelte halkan Nóra.
A férfi közelebb lépett, és már suttogva mondta:
– Ha csak megpróbálsz odamenni, kirakom a cuccaidat a lépcsőházba. A lakás az enyém, ezt ne felejtsd el.
Nem felejtette. Saját otthonában érezte magát idegennek.
Másnap időpontot kért egy ügyvédtől. Amikor belépett az irodába, a férfi hellyel kínálta.
– Foglaljon helyet, és mondja el, miben segíthetek.