…egy öltés oda, és a hordóként emlegetett jelmezből elegáns dáma lett. A testes asszonyok királynői tartást kaptak, a harmincon túli, kimerült színésznők pedig újra hinni kezdtek a szerelemben, mintha ismét tizenévesek volnának.
Magának azonban sosem alkotott semmit. A szekrényében fakó szoknyák és alaktalan pulóverek lógtak – darabok, amelyekben könnyű volt észrevétlennek maradni.
Aztán egy nap mégis megszületett valami. A raktárban akadt a kezébe egy megmaradt selyemanyag: türkizkék fényű, egy történelmi előadásból visszamaradt darab. Félretették, senkinek sem kellett. Nóra elkérte, a gondnok pedig csak legyintett: vigye.
Otthon elrejtette a textilt, és hetekig csak a tudat élt benne, hogy ott lapul a szekrény mélyén. Olyan volt, mint egy bontatlan levél, amelyet az ember fél felnyitni. Végül mégis elővette, végigsimított rajta, érezte, ahogy a hűvös selyem végigcsúszik az ujjai között.
És nekilátott szabni.
A ruha szabása letisztult lett: egyenes vonalú, térd alá érő, háromnegyedes ujjakkal. A csoda a részletekben rejtőzött. A madarakat ő maga tervezte, felrajzolta az anyagra, majd ezüstszállal hímezte ki. A szegély mentén szárnyaltak, mintha az egész öltözék maga lenne az égbolt.
Gergő mit sem sejtett arról, mivel tölti az estéit a felesége. A lányuk, Emese sem tudott róla. Senki. Ez Nóra titka maradt.
Az atelier ünnepsége szombatra esett. Nóra hajnalban felébredt, még az ébresztő előtt. A félhomályban a plafont nézte, és határozott gondolat formálódott benne: ma végre nem fog elbújni.