Nóra éjszakánként ült a varrógép mellé, amikor Gergő már félálomban bámulta a televízió villódzó képernyőjét. Leoltotta a mennyezeti lámpát, csak az asztali fény maradt, és csendben nekilátott az alkotásnak.
Három teljes hónapon át, kilencven ellopott éjszakán keresztül dolgozott, miközben más pihent volna. A ruha alján ezüstös madarak sorakoztak egymás után; mindet kézzel hímezte, apró, gondos öltésekkel, úgy, ahogyan azt egykor az édesanyja tanította neki.
Az anyja mindig azt mondta: úgy kell megformálni a madarat, mintha a következő pillanatban a levegőbe emelkedne. Nóra nem ábrándozott szárnyalásról – tette a dolgát, fegyelmezetten és némán.
Ötvennégy éves volt, és huszonnyolc éve élt együtt Gergővel. A férfi valaha mérnökként dolgozott egy üzemben, ám amikor a gyár bezárt, hirtelen nyugdíjassá vált, és végleg beköltözött a nappali foteljébe a televízió elé.
Régebben fáradtan érkezett haza, s a kimerültség lecsendesítette, szinte szelíddé tette. Most azonban, hogy nem járt el sehová, egyre nehezebb természetű lett. Zsémbelt az időjárásra, a sajgó ízületeire, és persze Nórára is.
A nő mindezt már megszokta.
A munkahelyén egészen más arcát ismerte a világ. A színházi műhelyben mindenki Nórikának szólította. Premier előtt a színésznők egymásnak adták a kilincset, és kérésekkel ostromolták:
– Nórika, itt szűkíts egy kicsit derékban!
– Nórika, szorít az ujja!
– Nórika, ebben úgy nézek ki, mint egy hordó, találj ki valamit!
És Nóra ilyenkor varázsolni kezdett: egy tű ide, egy rejtett öltés oda, és már formálódott is az átváltozás.