– Csak néhány nap, és indulunk is. Holnap hajnalban még kimegyek a tóhoz pecázni, pirkadatkor harapnak igazán a halak, el sem tudod képzelni, milyen az a csend ott – tette hozzá könnyedén.
Reggelre már hűlt helye volt. Napkelte előtt elment, minket pedig ott hagyott a házban az édesanyjával. Amikor kiléptem a szobából, hogy megmosakodjam, a folyosón összetalálkoztam Erikával. Az arca feszült volt, a tekintete haragtól izzott.
– Gergő mondta, hogy elutaztok. Miattad! – csattant fel. – Mikor látom így a fiamat? Majd a szoknyád mellett tartod, mint valami pórázon vezetett kutyát! Etesse csak ő téged meg azt a gyereket…
Végighallgattam a kifakadását. Különös módon nem éreztem sem dühöt, sem sértettséget. Csak tiszta, hideg józanságot. Mintha kívülről szemlélném a jelenetet. Aztán, magamat is meglepve, halkan és nyugodtan válaszoltam, udvarias félmosollyal az arcomon.
– Tudja, Erika, az első férjem katona volt. Tiszt. Egyenes, becsületes ember, aki nem ismert mellébeszélést. Szavakban sosem volt bőkezű, de a tettei mindent elmondtak. Úgy szeretett, hogy azt minden nap érezni lehetett. És ami a legfontosabb: soha, érti, soha nem engedte volna meg senkinek – még a saját édesanyjának sem –, hogy megalázzon engem vagy a gyermekünket. Pajzsként állt volna elénk. Az én volt anyósom, Márk édesanyja, a mai napig úgy szeret, mintha a lánya lennék. Nóra számára igazi nagymama. Sikeres vállalkozást vezet, és ő vette meg azt a lakást is, ahol Gergővel éltünk. Sőt, már Nóra nevére íratott egy gyönyörű, háromszobás otthont a belvárosban, a jövőjére gondolva. Nekem két diplomám van, három idegen nyelven beszélek folyékonyan. Amikor Márk meghalt, az édesanyja összeomlott, mégis talpra állt – értünk. Ma is ő az egyetlen, aki őszintén azt kívánja, hogy boldog legyek, és azt mondja, szükségem van társra, Nórának pedig apára. Ami pedig a pénzt illeti… Gergő jövedelme meg sem közelíti az enyémet. Többszörösét keresem annak, amit ő valaha is. Két nagy üzlet irányítását bízták rám. Szó sincs róla, hogy a fia tartaná el az „idegen gyereket”. Ettől nem kell tartania.
Erika szeme egyre tágabbra nyílt. A döbbenet lassan felülírta az indulatait. Az arcára kiült a felismerés, hogy súlyosan melléfogott. Láttam rajta, hogy belül már saját magát ostorozza.
– Tudja – folytattam csendesen, de rendíthetetlenül –, még hálás is vagyok magának. Isten nem téved. Egyetlen este alatt segített tisztán látni. Megmutatta, milyen az ön családja… és milyen a fia. Olyan anyósra nincs szükségem, aki ellenséget lát bennem. És olyan férjre sem, aki képtelen kiállni azért a nőért, akiről azt állítja, szereti, vagy a gyerekért, akit elvileg elfogadott. Köszönöm a tanulságot. És külön köszönöm a… friss ágyneműt. Minden jót kívánok.
Nem vártam meg a válaszát. Sarkon fordultam, és elkezdtem összepakolni. A kezem nem remegett. A szívemben furcsa üresség volt, de ugyanakkor könnyűség is. Felébresztettem Nórát, felöltöztettem, majd anélkül léptünk ki a házból, hogy hátranéztem volna.
A falu főutcáján haladtunk a buszmegálló felé. Egyik kezemben a bőrönd, a másikkal erősen fogtam a kislányom kezét. Nem marcangolt a megbánás. Csupán enyhe szomorúságot éreztem amiatt, hogy hagytam magam elkábítani a szépen hangzó ígéretekkel. Mélyen belül mindig is bizonytalan voltam Gergő iránt. Nem őt szerettem igazán, hanem azt, ahogyan rajongott értem. A lelkesedését, az elszántságát, hogy velünk akar lenni. Azt hittem, idővel majd megszületik bennem az igazi érzés is. De tévedtem. Ez nem az a szerelem volt. Nem az az út. Nem az az élet.
Amikor a busz elindult, lehunytam a szemem. Előttünk állt az út hazafelé – vissza a valóságba, egy tisztább, őszintébb jövő felé. Tudtam, hogy létezik valódi szeretet, és egyszer rám talál. Mert most már tudom, mennyit érek. És tudom, mennyit ér a kislányom. Ennél fontosabb pedig nincs.