A szobában egy keskeny, egyszemélyes ágy és egy apró éjjeliszekrény állt, semmi több.
– Itt aludjatok a kislánnyal. Az ágynemű friss – vetette oda Erika szárazon, majd sarkon fordult, és az ajtót keményen becsapta maga mögött.
Nórát, aki már félálomban botorkált, óvatosan lefektettem. Alig takartam be, amikor az ajtón túlról tisztán kihallatszott Erika hangja:
– Azt üzeni, nem jön ki, fáradt, inkább a gyerekkel marad.
Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha valaki összeszorítaná a mellkasomat. Leültem az ágy szélére, hátamat a hideg falnak támasztottam, és csendben sírni kezdtem. A könnyeim hangtalanul peregtek végig az arcomon. „Mit keresek én itt? Hol van az a kedves, vendégszerető édesanya, akiről annyit mesélt? Miért nem látja, mi történik? És miért hallgat?” Ha lett volna rá lehetőségem, azonnal összepakolok és elmegyek. De odakint sűrű sötétség borult az ismeretlen falura. Csak feküdtem, vigyázva, hogy Nórát fel ne ébresszem, és az igazságtalanság miatt sírtam – magamért és érte is. Végül a kimerültség győzött.
Arra riadtam, hogy valaki finoman megérinti a kezem. Gergő állt mellettem.
– Lilla, gyere át hozzám. Miért szorongsz ezen a kis ágyon? Nálam van egy kanapé, Nórát átviszem. Ne haragudj a maiért… teljesen magával ragadott, hogy újra itthon vagyok. Annyira hiányoztam nekik. Holnap mindent megbeszélünk, jó? Az esküvőt is, mindent – suttogta lágyan.
A hangja gyengéd volt, de hiányzott belőle az, amire a leginkább vágytam: az együttérzés.
Nem tudtam visszaaludni. Újra és újra lepörgött előttem az este minden mozzanata, minden félmosoly, minden hangsúly. Eszembe jutott az első találkozásom az anyósommal, Márk édesanyjával. Idegenként érkeztem hozzá, mégis úgy ölelt át, mintha régóta ismert volna. Sírt az örömtől, hogy a fia boldog. Órákig beszélgettünk azon az estén, és lassan valóban a második anyámmá vált. És eszembe jutott Márk is: az ereje, a nyugalma, az a biztos háttér, amit jelentett. Ő soha nem engedte volna, hogy bárki lekicsinylően nézzen rám. Itt viszont Erika egyetlen szó nélkül is világossá tette, mit gondol. Gergő pedig… mosolygott, mintha nem történne semmi.
„Azt hiszik, a fiuk hibázott. Hogy teher vagyok, mert van egy gyerekem. Hogy Nóra miatt nem vagyok elég jó. De tévednek, ha azt gondolják, eltűröm, hogy megalázzanak minket. Holnap elmegyünk” – döntöttem el magamban, miközben a hajnal első fénye beszűrődött az ablakon.
Reggel az asztalnál mesterkélt béke uralkodott. Régi történetek kerültek elő Gergő gyerekkorából, iskolai csínytevéseiről, mindenki nevetett. Zoltán időnként egy-egy cukorkát csúsztatott Nóra elé, és barátságosan rámosolygott. Erika arcán azonban látszott a visszafojtott rosszallás. Aztán nagyot sóhajtott, és színlelt sajnálattal megszólalt:
– Hát igen, fiam, vége a gondtalan éveknek. Most már dolgozni kell, eltartani… – a tekintete Nórán állapodott meg. A be nem fejezett mondat ott lógott a levegőben: „egy idegen gyereket”.
Nem mondta ki, mégis mindenki értette. Gergő zavartan mosolygott, mintha nem venné észre a célzást. Zoltán viszont ingerülten az asztalra csapott.
– Erika!
De bennem addigra betelt a pohár. És mintha mi sem történt volna, Gergő felpattant:
– Lilla, Nóra, gyertek, megmutatom a falut, a folyót! Benézünk Béla bácsihoz is!
Kézen fogta az álmos Nórát, és már indult is kifelé. Megdöbbenve követtem.
A séta közben mindent kiadtam magamból. Elmondtam, mennyire fájt minden félmondat, minden pillantás. Hogy nem a veszekedést várom tőle, csak egyetlen mondatot, amivel kiáll mellettünk. Ő azonban csak legyintett.
– Félreérted. Anyám csak féltékeny egy kicsit, ennyi az egész. Nem kell mindent ennyire komolyan venni – próbált nyugtatni.
Nem értette meg, hogy számomra nem a féltékenység volt a lényeg, hanem a hallgatása.
– Ugyan már, ne forrald fel magad – simított végig a karomon. – Csak néhány nap az egész, és minden rendeződik, meglátod.