Erika azonban már nem is figyelt Béla bácsi csitító szavaira.
Napok óta fortyogott benne a sértettség. Újra és újra lejátszotta magában, hogyan „vette el” tőle valaki a fiát – azt a jövőt, amelyet ő gondosan elképzelt számára. A szívében növekvő keserűségből végül terv született: nem fog kedveskedni, nem készít ünnepi vacsorát, nem ölti magára a büszke, boldog anya szerepét. Hadd lássa az a városi nő már az első pillanatban, hogy ebben a házban nem várják tárt karokkal. Ha sikerült behálóznia az ő Márkját, hát örüljön neki – de meleg fogadtatásra ne számítson.
Késő délután érkeztünk meg. Fáradtak voltunk az utazástól, mégis tele reménnyel. Márk szinte ragyogott az örömtől. Egy teljes éve nem járt itthon, hiányoztak neki a szülei, Béla bácsi, a ház, az udvar, minden ismerős zug. Amikor kinyílt az ajtó, elsőként ő lépett be, letette a bőröndöt, én pedig Nórával a kezemben megálltam a küszöbön, várva egy hívó szóra.
– Kisfiam, drága Márkom! – Erika úgy szorította magához, mintha attól félne, újra elveszíti. A tekintete azonban, amely végigmért engem és a kislányomat, hűvös és fürkésző volt. – Végre itthon vagy! Most már van egy diplomás ember a családban! – A „te” szót külön megnyomta, és közben jelentőségteljesen rám pillantott.
– Anya, apa merre van? És Béla bácsi? – kérdezte Márk mit sem sejtve.
– A szaunában. Mindjárt jönnek. Vártak ám rád – felelte, ismét csak rá helyezve a hangsúlyt.
Aztán felém fordult, és édeskés, mégis csípős hangon megszólalt:
– Te lennél hát… Lilla? A gyerekkel? – Lassan, tetőtől talpig végigmért. – Gyertek csak beljebb, mossatok kezet. Márk, mutasd meg, mi merre van.
Az első mondatokból világos lett számomra minden. Márk viszont mintha semmit sem vett volna észre. Boldogan fogta meg a kezem, és körbevezetett a házban. Nem sokkal később megérkezett Zoltán és Béla bácsi is. Zoltán kissé darabos modorú, de egyenes embernek tűnt, Béla bácsi szemében pedig meleg, őszinte fény csillogott. Ők valódi örömmel üdvözöltek minket, Nórát is megölelték, mintha mindig is a család része lett volna.
– Ügyesek vagytok, hogy eljöttetek! – dörmögte Zoltán. – Erika, teríts már meg! Hosszú út áll mögöttük, biztos éhesek. Nekünk se árt egy falat a gőz után!
Az asztal azonban meglepően szerény volt. Láttam, hogy Márk szemöldöke egy pillanatra felszalad – tudta, mire képes az édesanyja, ha igazán készül valamire. Alig csúszott le néhány falat a torkomon; a sértettség és a rossz előérzet gombócként ült bennem. Magamban Márkra is nehezteltem: miért nem mutatott be úgy, ahogyan illene? Miért nem mondta ki, hogy a jövendőbelije vagyok? Miért hagyja szó nélkül ezt a bánásmódot?
Zoltán házi bort töltött a poharakba, és már emelni készült a köszöntőre, amikor Erika megelőzte.
– Igyunk a fiamra! A diplomájára, az új állására! Csak a legjobbat kívánjuk neked, büszkék vagyunk rád!
Egymás után hangzottak el a pohárköszöntők, mind Márkról szóltak. Mintha Nóra és én láthatatlanok lettünk volna. Ő nevetett, mesélt a régi történetekről az apjának és a nagyapjának, és hallgatott rólunk. Egyetlen szóval sem terelte felénk a figyelmet. Nem ismertem rá. Próbáltam mentegetni: rég látta a családját, elragadta a hangulat… szeret engem, tudom, hogy szeret.
Béla bácsi időnként együttérző pillantást vetett ránk, majd éles tekintetét menyére emelte. Mindent értett, és látszott rajta, hogy bántja a helyzet.
Közben Nóra, aki mindig türelmes és illedelmes, a fáradtságtól már alig tudta nyitva tartani a szemét. Odafordultam Erikához:
– Lefektethetem Nórát? Megmutatnád, hol aludhatunk?
Vonakodva bólintott, majd intett, hogy kövessem. Egy apró szobába vezetett bennünket…