A hajnal már a falu határában ért bennünket. A poros országúton álltunk, amely kifelé vezetett a házak közül. Az egyik kezemmel Nóra apró ujjait szorítottam, a másikkal egy könnyű bőröndöt tartottam – nem is annyira ruhák voltak benne, inkább széttört remények. A busz füstölögve, lassan gördült ki a megállóból, és magával vitt minket attól a helytől, ahol néhány órával korábban még hittem valamiben. Gergőtől búcsú nélkül mentem el. Ő akkor éppen horgászni volt; előző este még lelkesen mesélt a napfelkeltéről, amit a vízparton akar megcsodálni. Ahogy a koszos ablakon át néztem a hátrafelé csúszó földeket, egyszerre világossá vált számomra egy fájdalmas igazság: nem találtam meg azt a férfit, akinek a szerelméért érdemes lenne harcolni. Pedig minden olyan varázslatosan indult, szinte meseszerűen.
Gergő az egyetem utolsó évében toppant be az életembe, szinte letarolva mindent maga körül. Nem tágított mellőlem, bókokkal halmozott el, és úgy nézett rám, mintha rajtam kívül nem is létezne más. A tekintetében ott csillogott a rajongás, amely lassan elnémította bennem a kételyeket. Folyton azt ismételgette, hogy szeret, hogy elképzelni sem tudja az életét nélkülem – és a négyéves kislányom, Nóra nélkül sem. A lendülete, a fiatalos hév és az őszinte lelkesedése felolvasztotta a szívemet, amely az első férjem elvesztése óta jégpáncél alatt dobogott. Három hónap sem telt el a megismerkedésünk után, már együtt éltünk az én lakásomban. Tele volt tervekkel, jövőképpel, ígéretekkel.
– Lillám, drágám – ragyogtak a szemei –, amint kézhez kapom a diplomát, hazaviszlek a faluba. Bemutatlak mindenkinek: anyának, apának, az egész rokonságnak. Elmondom, hogy te leszel a feleségem. Ugye, benne vagy? – Ölelésében minden olyan egyszerűnek és biztosnak tűnt.
– Igen, menjünk – feleltem, és óvatos remény ébredt bennem. Annyiszor beszélt arról, milyen kedves az édesanyja, milyen vendégszerető, milyen otthonossá tud varázsolni mindent maga körül. Hittem neki. Szükségem volt rá, hogy higgyek.
Gergő szülőfalujába egy csendes, aranyszínű estén érkeztünk. A rokonok mind egymás közelében éltek, szinte egy udvaron. Akkor még nem tudtam, hogy a szomszédban lakik Eszter, a helyi szépség, aki gyerekkora óta szerelmes Gergőbe, és akit a környéken mindenki tökéletes menyasszonynak tartott. Arról sem volt tudomásom, hogy a közelben él Béla bácsi, Gergő nagyapja, aki egy öreg, megroggyant házban húzta meg magát. Gyakran járt át a fiához fürdeni, mert a saját fürdőháza már rég megadta magát az időnek. Béla bácsi csendes belenyugvással élte napjait, sokszor elidőzve tekintetével a dombon, ahol a felesége nyugodott egy nyírfa alatt. Tudta, hogy különleges nap közeleg: az unokája menyasszonyt hoz haza.
Az előző napon Béla bácsi benézett a fiához, és menyét, Erikát komor, feszültségtől terhes hangulatban találta.
– Mi történt, már megint összekaptatok Zoltánnal? – kérdezte, készen arra, hogy rendre utasítsa a fiát.
Erika azonban megelőzte. Amint meglátta az apósát, kitört belőle a felgyülemlett indulat:
– Hallottad, hogy a mi Gergőnk megnősül? Holnap idehozza azt a nőt.
– Persze, Zoltán említette. Ideje már, hogy családot alapítson. Végzett az egyetemen, munkája is van. Fiatal még, most kell megnősülnie – válaszolta nyugodtan az öreg.
– Könnyű ezt mondani – csattant fel Erika, és az arca megkeményedett. – De az a nő három évvel idősebb nála! És gyereke is van, egy négyéves kislány! Mintha nem lennének rendes lányok a faluban! Ott van például a mi Eszterünk: szép, dolgos, ápolónő… És ez? Ki tudja, kitől van az a gyerek, miféle családból jött. Miért kell neki más terhét cipelnie? Saját gyerekei is lehetnének! Biztos örül, hogy kifogott magának egy diplomás fiút…
– Erika, nem helyes beleszólni a fiatalok életébe – próbálta csillapítani Béla bácsi a helyzetet, de a szavai alig jutottak el hozzá, mert a sértettség hangosabb volt minden józan érvnél.