A repülőn békésen utaztam, az ablak melletti ülésen. Úgy számoltam, alig másfél órát kell kibírni, semmi különös nem történhet. Előttem egy testesebb hölgy foglalt helyet, élénk mintás felsőben. A gép épphogy elemelkedett a kifutóról, amikor minden előzetes jelzés nélkül, egy határozott mozdulattal hátradöntötte az ülését.
A következő pillanatban a térdeim fájdalmasan beszorultak az ülés háttámlája alá.
– Elnézést – hajoltam előre udvarias hangon –, esetleg fel tudná egy kicsit emelni a támlát? Elég szűk itt a hely.
Válaszra sem méltatott, még csak hátra sem nézett.
– Így kényelmes – vetette oda röviden.
Néhány másodpercig próbáltam megemészteni a reakciót, közben hiába igyekeztem megmozdítani a lábam. Nyilvánvaló volt, hogy ez így nem maradhat. Megnyomtam a légiutas-kísérő hívógombját.
Egy fiatal stewardess érkezett.
– Miben segíthetek?
– Az a helyzet – magyaráztam –, hogy az előttem ülő utas teljesen hátradöntötte az ülését, és a lábaim beszorultak. Mozdulni sem tudok.
A stewardess udvariasan a nőhöz fordult.
– Elnézést, megtenné, hogy egy kicsit visszaállítja a támlát? A mögötte ülőnek nagyon kevés a helye.
A hölgy úgy fordult hátra, mintha személyes sértés érte volna.
– Fáj a hátam. Kifizettem a jegyet, tehát úgy ülök, ahogy akarok.
A légiutas-kísérő látható önuralommal válaszolt:
– Arra kérjük az utasainkat, hogy legyenek tekintettel egymás kényelmére is.
A nő látványos sóhaj kíséretében néhány centiméterrel előrébb húzta az ülést.
– Most már megfelel? – szólt hátra ingerülten.
– A térdeim még nem gyógyultak meg teljesen, de javult a helyzet, köszönöm – feleltem mosolyogva.
Ő csak megvetően horkantott, a stewardess pedig alig észrevehetően rám kacsintott, majd továbbment.
Körülbelül félóra telt el, mire sikerült újra ellazulnom. Ekkor hirtelen ismét hátracsapódott az ülés. A térdeim újra satuba kerültek.
– Ez most komoly? – csúszott ki a számon, de semmi reakció.
Ekkor beláttam, hogy a békés megoldás nem vezet eredményre. Ha a diplomácia csődöt mond, más eszközhöz kell nyúlni.
Lassan lehajtottam a kis asztalkát, és amikor az italokat osztották, kértem egy pohár paradicsomlevet. A műanyag poharat az asztalka szélére tettem, pontosan a támla vonalába.
Csendben telt el pár perc. Aztán a nő megmozdult, és ahogy ismét hátradöntötte az ülést, a pohár felborult. A paradicsomlé egyenesen a mellette heverő fehér táskára és részben a felsőjére ömlött.
Azonnal felpattant.
– Ez meg mi volt?! – háborgott.
– Jaj, ne haragudjon! – néztem rá ártatlan arccal. – Olyan váratlanul mozdult… Tudja, az asztalka elég kicsi, és már említettem, milyen szűk itt hátul.
Felháborodva hadonászott.
– Kisasszony! Ide jöjjön! Összekenték a dolgaimat!
Ugyanaz a stewardess érkezett vissza.
– Mi történt?
– Csak ültem, ittam a levem, aztán az ülés hirtelen hátradőlt… és hát – mutattam a foltra – a fizika tette a dolgát.
A légiutas-kísérő arcizma sem rezdült.
– Kérem, jöjjön velem, adok törlőkendőt. És legyen szíves ellenőrizni, hogy az ülés háttámlája rögzített helyzetben maradjon.
A nő szó nélkül tisztogatta a táskáját, az ülés pedig a járat hátralévő részében egyenes pozícióban maradt.