— Fényképalbumokat hoztam — tette hozzá Emese, miközben a táskájából néhány kopott fedelű, régi könyvet emelt elő. — Márk még egészen kicsi rajtuk. Arra gondoltam, talán szívesen megnéznétek… persze csak ha belefér az időtökbe.
Márk odalépett hozzá, és szorosan átölelte.
— Ráérünk, anya. Direkt szabaddá tettük az estét.
A nappaliban telepedtek le. Nóra behozta a teáscsészéket, gondosan a dohányzóasztalra rendezte őket. Nem volt kapkodás, sem feszültség a levegőben — egyszerűen csak együtt ült egy család, nyugodt hangulatban.
— Tudjátok — szólalt meg Emese, miközben óvatosan lapozni kezdett az albumban —, az utóbbi időben sok minden eszembe jutott. Például az, amikor mi kezdtük a közös életet. Mennyire vágytam a saját térre, egy kis önállóságra…
— És arra, hogy a nagymama ne toppanjon be bejelentés nélkül? — mosolyodott el Márk.
— Pontosan! — nevetett fel Emese. — Akkor megfogadtam, hogy ha egyszer fiam lesz, én soha nem leszek ilyen. Aztán észrevétlenül mégis ugyanabba a szerepbe csúsztam bele.
Nóra közelebb húzódott hozzá.
— Emese, mi nem a találkozások ellen vagyunk. Csak szeretnénk…
— …ha maradna saját teretek — fejezte be helyette az anyósa halkan. — Most már értem. Tényleg értem.
Sorra vették a képeket. Egy-egy fotóhoz történetek kapcsolódtak, de ezek már nem összehasonlítások voltak a „régi szép időkkel”, hanem kedves emlékek, amelyeket jólesett megosztani.
— Mit szólnátok ahhoz — vetette fel Márk egy idő után —, ha minden vasárnap este hétkor lenne a mi közös időnk? Ha nincs halaszthatatlan dolgunk, összejövünk. Viszont mindig előre szólunk, ha változik valami.
— És ha máskor szeretnélek látni benneteket? — kérdezte Emese kissé bizonytalanul, lesütött szemmel.
— Akkor írj nekünk — érintette meg finoman Nóra a kezét. — Például, hogy „Mit szólnátok a szerdához?” Mi pedig őszintén megmondjuk, belefér-e. És ha igen, örömmel találkozunk.
Emese bólintott.
— Ez így korrekt. Sőt… talán még jobb is. Amikor nem megszokásból, hanem valódi szándékkal találkozik az ember, annak egészen más a hangulata.
Közben teljesen besötétedett odakint. Ők mégis ott maradtak a kanapén, képeket nézegetve, tervekről beszélgetve, egyszerűen csak együtt. Nem volt szemrehányás, nem próbált senki irányítani a másik otthonában. Az este csendes békéje mélyebb közelséget hozott, mint az összes korábbi, váratlan látogatás együttvéve.
Amikor Márk kikísérte az édesanyját, Emese az ajtóban egy pillanatra megállt.
— Tudod, fiam, azon gondolkodtam… jövő vasárnap esetleg átjönnétek hozzánk? Most előre hívlak benneteket.
Nevettek — könnyedén, felszabadultan, ahogy azok szoktak, akik már értik egymást. Ez nem puszta udvariasság volt többé, hanem egy újfajta kapcsolat kezdete, ahol a határok tisztelete nem eltávolít, hanem még erősebbé teszi a családi köteléket.