A múlt ilyenkor nem kér engedélyt: újabb és újabb képeket sodor elé.
Látja magát fiatal feleségként, amint épp terít az ebédhez. Az ajtó váratlanul kivágódik, az anyósa áll a küszöbön a jól ismert mondattal: „Épp erre jártam!” Aztán jön a bírálat: túl sós a leves, gyűrött az ing, rendetlen a lakás. Ő pedig csak áll ott, a konyharuhát gyűrögetve, és hallgat. Hiszen az idősebbekkel nem vitatkozunk – ezt tanulta.
— Istenem… — ült fel hirtelen Emese az ágyban. — Pontosan ugyanezt csinálom én is!
Az emlékei nem kegyelmeztek. Felvillant egy másik jelenet is: harminc évvel ezelőtt, amikor a férjével frissen költöztek be az első saját lakásukba. Vasárnap volt, lustálkodni akartak, élvezni, hogy végre senkihez sem kell igazodniuk. És akkor megszólalt a csengő. Az édesanyja állt odakint, ellenőrizni, minden rendben van-e.
— Mennyire dühös voltam… — suttogta a sötétbe. — És most ugyanazt teszem.
Az éjjeliszekrényen fekvő telefon után nyúlt. Hajnali három. A családi csevegésben csend honolt; estére mindenki kifáradt a vitában. Megnyitotta a Márkkal folytatott beszélgetést, és újra elolvasta a fia sorait. A nappali sértettség nélkül most más fénytörésben látta őket. Nem tiszteletlenség volt bennük, hanem fáradt kérés: érts meg minket.
Ujjai a billentyűk fölött lebegtek. Mit írjon? A „bocsáss meg” túl kevésnek tűnt. A „mindent megértettem” mesterkéltnek hangzott. Végül lassan gépelni kezdett.
„Márk, emlékszel, amikor gyerekként takarókból bunkert építettél a nappaliban? Senkit sem engedtél be, mert az a te külön világod volt. Akkor nem fogtam fel, milyen fontos az embernek a saját tere. Most már értem. Sajnálom, hogy ezt elfelejtettem. Igazad van: saját családod van, saját szabályokkal. Megtanulom tiszteletben tartani őket.”
Elküldte az üzenetet, majd visszatette a telefont. Odakint halványodni kezdett az éjszaka; észrevétlenül virradatba fordult az idő. Emese mellkasáról mintha leemeltek volna egy súlyos követ. A feszültség, amit napok óta cipelt, szétporladt benne.
Ahogy a pirkadat rózsaszínes fénye megjelent az égen, új gondolat fogalmazódott meg benne: nem ő tesz szívességet azzal, ha előre egyeztetett időpontban látogat. Valójában a fia és Nóra adnak esélyt neki arra, hogy jobb édesanya legyen.
A telefon halk hanggal jelezte az érkező választ. Szinte kapkodva vette kézbe.
„Anya, köszönöm. Igen, emlékszem arra a bunkerre. Tudod, a lakásunk most olyan, mint az a régi kuckó. Csak most már szeretnénk beengedni azokat, akik elfogadják a szabályainkat. Téged különösen.”
Egy héttel később Nóra és Márk otthonában gyűltek össze. A nagy asztalt meleg esti fény öntötte el, barátságos, békés hangulatot teremtve a beszélgetéshez. Emese pontosan érkezett, ahogy az üzenetváltásban megbeszélték: este hétkor.
Nóra észrevette, hogy az anyósa megtorpan a bejáratnál, és csendesen körbenéz, mintha most látná először igazán a lakást. Korábban mindig lendületesen rontott be, rögtön intézkedni kezdett, tárgyakat igazgatott. Most azonban a tekintetében óvatosság és tisztelet tükröződött.
— Hoztam valamit nektek — szólalt meg végül halkan, és beljebb lépett.