Három hosszú éven át nyögték a lakáshitelt, minden fölösleges kiadást megvonva maguktól. Az a bizonyos kezdőrészlet, amit valóban a szülők adtak, azóta is újra és újra felbukkanó szemrehányássá torzult.
– Nem kellene mégis írnunk nekik valamit? – kérdezte Nóra bizonytalanul.
Márk az ablakhoz lépett. Az alkony sűrűsödő fényei mögött alakja feszült kontúrként rajzolódott ki.
– Mit írjak? Hogy bocsánat, amiért a saját életünket éljük?
Újabb üzenet érkezett, a telefonjuk egyszerre rezdült. Most Márk unokatestvére is bekapcsolódott a beszélgetésbe: „Emese néni, lehet, hogy tényleg dolguk van. A mai fiatalok más ritmusban élnek…”
„Milyen más ritmusban?” – reagált szinte azonnal Emese. – „Én az ő korukban minden hétvégén mentem az anyósomhoz. Mégis itt vagyok!”
Márk mély levegőt vett, majd írni kezdett: „Anya, próbáljunk meg nyugodtan beszélni. Nem azért nem nyitottunk ajtót, mert ne tisztelnénk benneteket. Egyszerűen szükségünk van néha egy kis csendre. Jó lenne, ha a látogatásokat előre egyeztetnénk.”
A válasz villámgyorsan jött: „Egyeztetni? A saját anyáddal?”
„Igen, anya. Pontosan vele. Mert mi is felnőtt emberek vagyunk” – gépelte vissza Márk.
Nóra csendben figyelte, ahogy a férje kiáll kettőjük határai mellett. Látta, hogy enyhén remegnek az ujjai, mégis folytatta: „Amikor bejelentés nélkül érkeztek, az felborítja a napunkat. Lehet, hogy fáradtak vagyunk, elfoglaltak, vagy egyszerűen csak kettesben szeretnénk maradni.”
Réka igyekezett tompítani a helyzetet: „És ha csak úgy, mint régen, beugrottak volna egy percre?”
„De most nem a régen van” – felelte Márk. – „Saját terveink vannak, saját időbeosztásunk. Szeretünk titeket, és örülünk, ha jöttök. Csak tartsuk tiszteletben egymás terét.”
A csoportbeszélgetés percek alatt megtelt új hozzászólásokkal. Volt, aki a fiatalok mellé állt, mások felháborodtak. Emese azonban hallgatott. Ez a csend baljósabbnak tűnt minden indulatos mondatnál.
– Büszke vagyok rád – lépett Nóra közelebb, és átölelte Márk vállát. – Nem volt könnyű.
– Már rég meg kellett volna tennem – felelte halkan. – Különben mindig mások elvárásaihoz igazodnánk.
A telefon ismét megremegett. Emese rövid üzenetet küldött: „Ha ennyire önállóak lettetek, oldjátok meg egyedül. Nem fogok többé a terhetekre lenni.”
Az ablak előtt állva nézték az esti várost. Valahol a forgalom sűrűjében talán éppen hazafelé tartottak a megsértett rokonok. A szívük nehéz volt, mégis tudták, hogy ezt a beszélgetést nem lehetett tovább halogatni.
Aznap éjjel Emese sem talált nyugalmat. A plafont bámulta, miközben fejében újra és újra lejátszódtak az üzenetek. „Mi is felnőtt emberek vagyunk.” A fia mondata nem hagyta békén. Mikor nőtt fel ennyire Márk? Mintha csak tegnap vezette volna kézen fogva az első iskolanapján, és mutatta volna meg neki, hogyan kell masnit kötni a cipőfűzőre.
Oldalára fordult, próbált kényelmesebb pózt találni. Az utcai lámpák fénye furcsa árnyakat vetített a falra. Az ilyen álmatlan órákban az emlékei különös élességgel tértek vissza hozzá, mintha a múlt nem is akarná elengedni.