Azon a vasárnap délelőttön Nóra éppen az utolsó, frissen mosott függönyt igazította el az ablakon. Az új lakásuk lassan megtelt élettel: minden apró tárgy a helyére került, és napról napra közelebb kerültek ahhoz az otthonérzéshez, amelyről annyit álmodoztak Márkkal. Hátralépett, végigmérte az egyenesre simított anyagot, és elégedetten szemlélte a redők szabályos vonalát, amikor megszólalt a csengő.
— Márk, rendeltél valamit? — szólt ki a nappali felé, ahol a férje az új állólámpával bajlódott.
— Nem, miért kérded? — érkezett a válasz.
A csengő újra felhangzott, ezúttal hosszan és türelmetlenül, majd kopogás követte. Nóra az ajtóhoz lépett, belenézett a kitekintőbe, és földbe gyökerezett a lába. A folyosón Emese és a nővére, Réka álltak. Elegáns ruhában, hatalmas táskákkal felszerelkezve — egyértelműen nem pár perces látogatásra készültek.
— Márk! — szólt most már idegesen. — Itt van az anyukád Rékával!
A férfi azonnal ott termett mellette, mintha csak erre várt volna. Belepillantott a kukucskálóba, majd a homlokához kapott. — Csak ma ne… — sóhajtotta. — Megbeszéltük, hogy nincs több váratlan beállítás.
Nóra zsebében rezegni kezdett a telefon. Üzenet érkezett: „Megjöttünk hozzátok! Nyissatok ajtót!”
— Egyszerűen ne reagáljunk — vetette fel Márk némi hallgatás után. — Nem kötelességünk a nap minden percében rendelkezésre állni.
Nóra az ajkába harapott. Tudta, hogy udvariatlanságnak tűnik nem ajtót nyitni, mégis minden korábbi alkalom ugyanabba torkollott: Emese kritikákkal illette az életvitelüket, beleszólt a döntéseikbe, és utána napokig tartott, mire kiheverték a feszültséget.
— Nórika, Márk! Tudjuk, hogy itthon vagytok! — csendült fel Emese hangja az ajtón túl. — Az autótok lent áll!
Összenéztek. Nóra most először látott a férje tekintetében olyan eltökéltséget, amit eddig nem. Márk megszorította a kezét. — Ha most beadjuk a derekunkat, ennek sosem lesz vége. Meg kell tanulniuk tiszteletben tartani a határainkat.
Még tíz percig álltak mozdulatlanul az előszobában, miközben kintről panaszos sóhajok és felháborodott megjegyzések szűrődtek be. A telefonjaik egymás után jeleztek új üzeneteket. Mégis, három év házasság után először érezték magukat igazán összetartozónak — mint egy kis család, amely képes megvédeni a saját terét.
Az este azonban idegőrlővé vált. A családi csoport beszélgetése szinte felrobbant az üzenetektől. Nóra a fotelben kuporodott, térdét átkarolva, miközben Márk fel-alá járkált a nappaliban. Minden pittyenésre összerezzentek.
„Ez felháborító! — írta Emese. — Az én időmben a szülőket megbecsülték!”
„Lehet, hogy baj van náluk? — találgatta Réka. — Márk, ha segítség kell, mondjátok meg nyíltan!”
„Miféle baj? — válaszolt azonnal Emese. — Egyszerűen elbízták magukat. Elfelejtették, ki ajándékozott nekik lakást az esküvőjükre!”
Nóra torkát szorítani kezdte valami nehéz, kimondhatatlan érzés. A múlt árnyéka ismét rájuk vetült, és sejtette, hogy ez a vita még korántsem ért véget.