A levegőben még ott lebegett az az érzés, mintha a nagymama bármelyik pillanatban kilépne a szobából, kötényét megtörölve, és csendre intene bennünket:
— Miért vagytok ilyen komorak? Egyetek, amíg meleg!
De az ajtó mozdulatlan maradt.
A kezembe vettem a mobilját. Régi darab volt, nyomógombos, kopott kijelzővel. Az üzenetek között alig néhány név szerepelt. Mi. A gyerekei. Az unokái. És még egy szám — a szomszéd, Nóra.
Az utolsó elküldött üzenet a családi csoportunkba ment. Az utolsó beérkezett pénzátutalás tőlem érkezett.
Semmi más.
Nem írt, hogy segítség kellene. Nem panaszkodott. Nem vallotta be, hogy fél.
Aznap este, hosszú hónapok óta először, én törtem meg a csendet a közös chatben.
— Mind hibáztunk. Én is.
Nem érkezett válasz azonnal. Ugyanolyan némaság következett, mint amikor ő várt ránk hiába. Aztán pár perc múlva anya csak ennyit írt:
— Igen.
Néha az igazság nem igényel hosszú mondatokat.
Eltelt három hónap.
Azóta gyakrabban utazom a szüleimhez. Többször hívom fel a nagynénémet. Nórához is átmegyek néha, minden különösebb ok nélkül, csak hogy váltsunk pár szót. A családi beszélgetésben többé nincs napokig tartó hallgatás. Ha valaki ír, jön a reakció. Akkor is, ha csupán egy jelentéktelen apróságról van szó.
Mégis, valahányszor egy üzenet egy óránál tovább marad válasz nélkül, görcsbe rándul bennem valami.
Mert már tudom, mennyibe kerül a csönd.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ráérünk. Hogy majd holnap visszahívjuk. Hogy az utalás várhat. Hogy hétvégén úgyis meglátogatjuk.
Az öregség azonban nem csap zajt. Nem követel figyelmet. Egyszerűen csak elérkezik a vége.
A nagymama hatvannyolc évet élt. Visszafogottan. Tisztességgel. Méltósággal. Soha nem várta el, hogy hálásak legyünk. Nem akart teher lenni egyikünk számára sem.
Ebben rejlett az ereje. És ebben a mi gyengeségünk.
Megőriztem azt a blokkot. A cetli másolatát is. Nem azért, hogy bűntudatot ébresszen bennem, hanem hogy emlékeztessen.
A szeretetet nem lehet elnapolni. Az üzeneteket nem szabad olvasatlanul hagyni. A „majd egyszer” pedig könnyen lehet, hogy sosem érkezik meg.
Ha idáig eljutottál az olvasásban, hívd fel a szüleidet. Írj a nagymamádnak. Küldd el azt a bizonyos „kis összeget”, még ha jelentéktelennek tűnik is.
Mert néha nem a pénz számít.
Hanem az, hogy a másik ember biztos lehessen benne: nincs egyedül.
És hogy az utolsó üzenete ne vesszen bele a csendbe.