Nóra néni csak annyit tett hozzá, hogy próbálta lebeszélni róla, de ő mosolyogva legyintett.
– Azt mondta, jobb mindent előre elrendezni, hogy a gyerekeknek ne legyen teher – suttogta.
A hideg végigfutott az ujjaimon.
Tehát tisztában volt vele. A szíve… Az orvosok korábban figyelmeztették: bármikor jöhet egy újabb roham. Ő mégsem szólt senkinek. Nem akart aggodalmat kelteni.
A papírok között találtam egy újabb bizonylatot is – a temetői parcelláról. Csak részben volt kifizetve. A fennmaradó összeg pontosan annyi volt, amennyit én utaltam neki nemrég.
Fillérre kiszámolta.
Nem maga a halál volt a legmegrázóbb. Hanem az, hogy az utolsó pillanatig sem önmagára gondolt.
Amikor a ruháit pakoltuk össze, anya egyszer csak leült egy székre, és alig hallhatóan megszólalt:
– Még azt sem kérdeztük meg, mire kell neki a pénz…
A szobára rátelepedett a csönd. Sűrű volt és fojtogató.
A tekintetem a telefonomra tévedt. Arra az üzenetváltásra. Ott állt még mindig az utolsó sora – két nappal ezelőttről. Senki nem törölte. Senki nem írta oda, hogy „bocsáss meg”.
Akkor értettem meg először, milyen az igazi közöny. Nem hangos. Nem csap zajt. Egyszerűen nem szól.
És ez a némaság hangosabb volt bármilyen siratásnál.
Aznap éjjel nem jött álom a szememre. Régi képeket néztem végig. A nagymama a kertben, kötényben. A nagymama frissen sült pitével. A nagymama, ahogy az iskola előtt fogja a kezem.
Egy gondolat újra és újra visszatért:
Nyugodtan ment el.
Mert mindent elrendezett.
Mert nem akart a terhünkre lenni.
Mi pedig sosem tanultuk meg időben észrevenni, mikor kell igazán mellette állni.
A temetés csendesen zajlott. Nem volt kapkodás, nem kellett rokonokat hívogatni pénzért, nem maradtak rendezetlen számlák. Minden ki volt fizetve, megszervezve, átgondolva.
Ahogyan ő szerette volna – tisztességgel.
Amikor a koporsót leeresztették, a sötétkék ruháját néztem. Új volt, hibátlanul állt rajta. A kendő gondosan megkötve, a cipő kifényesítve. Minden méltóságteljes volt. Túlságosan is méltóságteljes valakihez képest, aki egész életében magán spórolt.
És akkor hasított belém az igazi felismerés.
Nem a halálára készült.
A mi távolságtartásunkra készült fel.
A tor után ismét összegyűltünk a lakásában. Az asztalon ott gőzölgött a borscs, amit az utolsó napján főzött – anya felmelegítette, és némán elénk tette. A konyhában minden a helyén volt, mintha bármelyik pillanatban kiléphetne a szobából, hogy ránk szóljon, miért nem eszünk, amíg meleg.