Az éjjeliszekrényen egy gondosan összehajtott papírlap feküdt. Szép, rendezett betűkkel írta:
„Márk, köszönöm. Nem szerettem volna, hogy miattam költekeznetek kelljen. Legyen minden tisztességes, ahogy illik.”
Elszorult a torkom, levegőt is alig kaptam.
Nem gyógyszerre kérte a pénzt. Hanem arra készült, hogy elmenjen.
És akkor döbbentem rá igazán – mindannyian elkéstünk.
Leültem az ágya szélére, az ölemben tartva a sötétkék ruhát. Az anyaga vastag és nemes volt, finom gyapjú, nem valami olcsó műszál. A nagymama mindig értett hozzá, mi az, ami tartós és méltó. Még utoljára is körültekintően választott.
A konyhából anyám halk zokogása szűrődött át. A nagybátyám fel-alá járkált a szobában, zihálva.
– Szólhatott volna… – ismételgette rekedten. – Mi mindent elintéztünk volna…
De az igazság fájóbb volt ennél. Ő szólt. Csak mi nem figyeltünk eléggé.
Kinyitottam a szekrényt. Bent minden katonás rendben lógott, árnyalatok szerint sorba rendezve. A régi kabátja, az otthoni köntöse, azok a kardigánok, amelyekben hétvégénként várt minket. A legfelső polcon egy doboz lapult. Benne boríték, rajta felirat: „Szűk időkre”.
A borítékban néhány bankjegy hevert. Alig valami. Mellé egy üzenet:
„Igyekszem nem pazarolni. Kevés a nyugdíj. De a legfontosabb, hogy nektek könnyebb legyen.”
Forróság öntött el – harag, de nem rá, hanem magunkra. Mi sokszorosát kerestük annak, amit ő havonta kapott. Új autókról beszélgettünk, törökországi nyaralásról, a gyerekek legújabb telefonjáról. Ő pedig fillérenként számolt, csak hogy nekünk ne jelentsen terhet.
Egy régi emlék villant fel bennem.
Tízéves voltam, a piacon sétáltunk. Egy drága építőjátékot néztem ki magamnak a szomszéd pultnál. Sokáig hallgatott, aztán elővette a táskájából a gondosan összehajtogatott pénzt – azt, amit később tudtam meg, hogy a gyógyszereire tett félre.
– A legfontosabb, hogy legyen gyerekkorod – mondta akkor.
Felnőttem. A gyerekkor elmúlt. Az ő gondoskodása viszont soha.
Késő délután átjött a szomszéd, Nóra néni. Olyasmit mesélt, amiről sejtelmünk sem volt.
– Egy héttel a halála előtt bement a temetkezési irodába – mondta halkan. – Az árakról érdeklődött. Azt mondta: „Azt szeretném, ha mindent előre kifizethetnék…”