Harmincnyolc éves voltam, amikor először éreztem azt a bénító szégyent, amit az ember a saját családja előtt él át.
Aznap este a nagymamám üzenetet küldött a közös családi csoportba:
– „Gyerekek, ha megoldható, utaljatok egy kis pénzt. Sürgős lenne.”
Mindenki látta. A kis jelzések ott sorakoztak a nevek mellett. Anyu nem reagált semmit. A nagybátyám egy órával később bedobott egy vicces képet, mintha az előző üzenet meg sem történt volna. Az unokatestvérem csak egy szívecskét nyomott rá. Ennyi.
Senki nem kérdezte meg, mire kell a pénz. Senki nem hívta fel.
Én sem válaszoltam azonnal. Épp értekezletek, kimutatások, lakáshitel és ezer apró teendő között zsonglőrködtem. Átfutott az agyamon: „Biztos megint gyógyszerre kell. Holnap ránézek.”
Eltelt két nap.
A lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. A nagymamám sosem kért segítséget. Inkább lemondott volna bármiről, de nem állt volna sorba alamizsnáért. Végül átutaltam neki az összeget – valamivel többet is, mint amennyit írt. Küldtem mellé egy üzenetet:
– „Nagyi, ne haragudj a késésért. Ha még szükséged van valamire, szólj.”
Nem érkezett válasz.
Hajnali 2:17-kor csörgött a telefonom. Az ilyen hívások sosem jelentenek jót. Már a kijelző fénye is gyomorszájon vágott.
– „Márk… a mama meghalt” – anyu hangja remegett.
Mintha kiszakadt volna belőlem valami. A sötét plafont bámultam, és képtelen voltam felfogni. Két nappal korábban még pénzt utaltam neki. Akkor még élt. Akkor még lehetett volna idő…
Reggel átmentem a lakásába. A levegőben ott lebegett a megszokott orgonaillatú parfümje. Az asztalon egy félig üres teásbögre állt, a tűzhelyen egy fazék leves. Olyan volt minden, mintha csak leszaladt volna a boltba.
Az iratai után kutatva kihúztam a komód fiókját – és megdermedtem.
Egy blokk feküdt benne. Az összeg pontosan annyi volt, amennyit utaltam.
A kanapén több csomag hevert. Óvatosan kibontottam az egyiket: egy új, sötétkék ruha volt benne, visszafogott és ünnepélyes. A másikban cipő. A harmadikban egy kendő.
Remegni kezdett a kezem.
Saját magának vásárolt ruhát… a temetésére.
Abban a pillanatban jeges félelem futott át rajtam. Vajon tudta? Megérezte, hogy közeleg a vége? Vagy egyszerűen nem akart teher lenni senkinek, és ezért készült fel mindarra, amiről mi még hallani sem akartunk?