– Értem – bólintottam higgadtan.
Gábor láthatóan robbanást várt. Kiabálást, könnyeket, jelenetet. Ehelyett mozdulatlanul ültem vele szemben, és figyeltem.
– Miért nem mondasz semmit? – kérdezte gyanakvóan.
– Mit kellene? A döntést már meghoztad helyettem.
– Hát… igen. Holnap anya áthozza a holmiját. A nappaliban lakna, átalakítjuk a szobát rendesen, veszünk neki egy normális ágyat a kanapé helyett.
Egy pillanatig csendben néztem rá, majd nyugodtan megszólaltam.
– Tisztában vagy vele, hogy az aláírás hamisítása bűncselekmény?
Az arca megfeszült.
– Ugyan már! Ki jelentené fel a saját férjét? Ne viccelj. Család vagyunk.
– Az voltunk – javítottam ki. – Addig, amíg úgy nem döntöttél, hogy az engedélyem nélkül rendelkezel a lakásomról.
– Ez a mi lakásunk!
– Nem. Ez az én lakásom. Az én nevemen van, még a házasság előtt szereztem. Jogilag kizárólagos tulajdonom.
– És akkor mi van? A férjed vagyok, jogom van itt élni!
– Jogod volt. Addig, amíg be nem adtam a válókeresetet.
Gábor megdermedt.
– Miféle válásról beszélsz?
– Hétfőn benyújtottam a keresetet. A hivatalos indok: kibékíthetetlen ellentétek és a közös élet lehetetlensége.
– Te ezt komolyan mondod?
Válaszul elővettem az irattartót, és elé tettem a bírósági érkeztető bélyegzővel ellátott másolatot.
– Teljesen komolyan. Emellett írásban kértem a kormányablaknál, hogy a jelenlétem nélkül semmilyen lakcímbejelentést ne fogadjanak el. És hivatalos nyilatkozatban közöltem veled, hogy nem járulok hozzá harmadik személy bejelentéséhez. A levelet hamarosan kézhez kapod.
Az arca elsápadt, miközben átfutotta a papírokat.
– Vagyis amikor ma ott jártál, az én kérelmem már bent volt – folytattam. – Így nem is jegyezhették be édesanyádat. Nem lett és nem is lesz ide bejelentve. A hamis aláírás viszont dokumentált tény. Ha kell, a rendőrség előtt is magyarázkodhatsz.
– Nóra, ne csináld… – a hangja megremegett. – Ez egy apróság miatt van?
– Apróság? Az, hogy meghamisítottad a nevemet, félrevezettél egy hatóságot, és megpróbáltál kiszorítani a saját tulajdonomból?
– Csak segíteni akartam anyának!
– Az én terhemre. A beleegyezésem nélkül. Döntöttél helyettem. Ez nem segítség, hanem önkény.
Leült, könyökét az asztalra támasztotta, arcát a kezébe temette.
– Mi lesz most?
– Összepakolsz, és elmész. Ma. Ahova akarsz – az édesanyádhoz vagy máshova.
– Nem rakhatsz ki! Ide vagyok bejelentve!
– A válás után három hónapod lesz új lakást találni. Ha nem mész el önként, pert indítok a kiköltöztetésért. A bíróság nekem ad igazat: a lakás az enyém, a házasság megszűnik, a bentlakási jogod pedig vele együtt.
– És ha nem megyek el a tárgyalásra?
– Akkor is kimondják a válást. A törvény lehetővé teszi az egyoldalú bontást. Húzhatod az időt, de a végeredmény nem változik.
Hosszú ideig csak az asztalt bámulta, majd szó nélkül bement a hálóba. Hallottam, ahogy telefonon beszél valakivel – nyilván Erikával. A hangja hol elcsuklott, hol ingerülten felemelkedett.
Egy óra múlva előjött egy sporttáskával.
– Elmegyek. De ne hidd, hogy ennyi volt. Még visszatérünk erre a lakásra.
– Próbálkozhatsz – feleltem nyugodtan. – A jog nem melletted áll.
Az ajtó csattanva zárult mögötte. A lakásban csend lett. Olyan csend, amelyben először éreztem, hogy a falak ismét az enyémek.
Másnap személyesen kerestem fel a hivatalt, és jegyzőkönyvet vetettem fel az aláírásom meghamisításának kísérletéről. Az ügyintézők megerősítették: valóban megjelent egy férfi az anyja bejelentésével, de az én korábbi nyilatkozatom miatt elutasították. A benyújtott iratokat – rajtuk a hamis kézjeggyel – vizsgálatra félretették.
Egy héttel később megszólalt a telefonom. A kijelzőn Erika neve villogott. A hangja dermesztően hűvös volt.
– Nóra, szeretném, ha tudnád, hogy tönkretetted a fiam életét.