A lakást a nagymamámtól örököltem végrendelet alapján. Kétszobás, egy panelház negyedik emeletén, egy csendes lakótelepi környéken. Nem luxus, nem márvány és arany, de a sajátom. A papírokat még egy évvel azelőtt elintéztem, hogy megismertem volna Gábort, így az ingatlan kizárólag az én nevemen volt, semmi köze nem volt a közös szerzeményhez.
Amikor összeházasodtunk, Gábor hozzám költözött. Az addigi, kollégiumi jellegű albérleti szobája össze sem volt hasonlítható egy külön bejáratú lakással. Örültem, hogy a saját otthonomban kezdhetjük el a közös életet, hogy együtt alakítjuk ki a teret, ami kettőnké lesz. Az első év békésen telt: tanultuk egymás szokásait, alkalmazkodtunk, csiszolódtunk.
A gondok akkor kezdődtek, amikor megjelent az anyósa, Erika. Eleinte csak sűrűn telefonált, aztán egyre gyakrabban toppant be személyesen is. Hetente egyszer, majd kétszer, végül szinte minden másnap. Egy-egy látogatás több órán át tartott. Kényelmesen elhelyezkedett az én kanapémen, az én teámat kortyolgatta, és részletes útmutatást adott arról, hogyan kellene vezetnem a háztartást.
– Nóra, nem jól főzöd a levest. A húst külön kellene előfőzni, az első levet leönteni, és csak a második alaplével dolgozni – magyarázta kioktató hangon.
Én úgy készítettem, ahogy a nagymamámtól tanultam, és szerettem is azt az ízt. De Erika minden alkalommal talált valamit, amibe beleköthetett.
Gábor ilyenkor hallgatott. Nem állt ki mellettem, nem mondta, hogy hagyja abba. Vagy csendben maradt, vagy egyszerűen átvonult a másik szobába.
Egyik nap munkából hazatérve furcsa látvány fogadott: a bútorok teljesen máshol álltak. A kanapé másik falhoz került, a fotel elcsúsztatva, a szekrény elforgatva. Erika az asztalnál ült, mintha mi sem történt volna.
– Átrendezték a nappalit? – kérdeztem visszafogott hangon.
– Igen, Nórikám. Elkértem Gábortól a kulcsot, és amíg nem voltatok itthon, beugrottam. Rájöttem, hogy így praktikusabb. A kanapé nem nézhet háttal az ajtónak, az rossz energiát hoz – felelte teljes természetességgel.
Szó nélkül átöltöztem, majd megvártam, amíg Gábor hazaér.
– Az édesanyád az engedélyem nélkül rendezte át a lakásomat.
– És? – vont vállat. – Segíteni akart. Szerintem tényleg jobb lett így.
– Gábor, ez az én lakásom. Itt én döntöm el, hová kerül a bútor.
– A mi lakásunk – javított ki. – Házasok vagyunk.
Papíron továbbra is az én tulajdonom volt, de nem volt kedvem jogi részleteken vitatkozni.
Egy hónappal később Erika már ott is aludt nálunk. Először csak hetente egyszer, arra hivatkozva, hogy késő van, fáradt, nem indul haza. Aztán egyre gyakrabban maradt. A nappaliban kihúzható kanapén aludt, használta a fürdőszobámat, a köntösemet, a törölközőimet.
Megkértem Gábort, beszéljen vele, mondja el, hogy szükségünk van némi magánéletre.
– Anya, legalább szólj előre, ha itt akarsz aludni – próbálkozott óvatosan.
Erika azonnal megsértődött.
– Most már idegen vagyok? A saját fiamhoz sem jöhetek? Nóra ki akar tessékelni?
– Dehogyis – sietett nyugtatni Gábor. – Gyere, amikor csak szeretnél.
Abban a pillanatban megértettem, hogy tőle nem számíthatok határozott kiállásra. Nem fog szembemenni az anyjával.
Nem sokkal később észrevettem, hogy a szekrényben idegen ruhák jelentek meg: köntösök, otthoni papucsok, a fürdőben külön polcon kozmetikumok. Mintha nem vendég lenne, hanem lakótárs.
– Erika, miért hagyja itt a holmiját? – kérdeztem egyenesen.
– Így kényelmesebb, Nórikám. Nem kell minden alkalommal cipekednem. Úgyis sűrűn jövök – felelte könnyedén.
A „sűrűn” valójában azt jelentette, hogy szinte minden nap felbukkant. Egy idő után már nem éreztem magam úrnak a saját otthonomban.
A tetőpont akkor jött el, amikor a szokásosnál korábban értem haza, és meghallottam, hogy Erika a telefonba beszél. A nappaliban ült, és nevetgélve csevegett a barátnőjével, Tímeával.
– Igen, Timi, lassan berendezkedem itt. Nem rossz kis lakás. Gábor és Nóra fiatalok még, majd alkalmazkodnak. Hamarosan teljesen itthon leszek itt.