Az ügyvéd hangja higgadt volt, tárgyszerű, szinte metszően nyugodt.
— Ne aggódjon — mondta. — Amennyiben minden hivatalosan az ön nevén szerepel, nincs valódi esélyük. De készüljön fel: nyomást fognak gyakorolni, emelni fogják a hangjukat, és megpróbálják önt rossz színben feltüntetni.
Judit Szilágyi lassan kifújta a levegőt.
— Nem számít — felelte csendesen. — Már nem ugyanaz az ember vagyok.
A tárgyalás időpontját egy hónappal későbbre tűzték ki.
A bírósági terem szürke volt és barátságtalan, a levegőben papír és fáradtság keveredett. Éva Török kifogástalan öltözékben érkezett, dossziéval a hóna alatt, arcán az előre megnyert csata magabiztosságával. Mellette Sándor Király ült, némán, ideges tekintettel. Gergő Jakab valahol közöttük foglalt helyet — úgy festett, mint aki maga sem tudja, kinek a viselkedése miatt érez nagyobb szégyent.
Judit velük szemben ült. Nem igyekezett hatást kelteni. Egyszerű blúz, kihúzott tartás, nyílt és nyugodt tekintet.
A bíró néhány pontos kérdést tett fel. Judit jogi képviselője magabiztosan válaszolt. Éva Török ekkor hosszú monológba kezdett „családi értékekről”, „közös áldozatokról” és „erkölcsi kötelezettségről”.
— Ez nem tartozik a jogi tényálláshoz — vágott közbe a bíró. — Az örökség nem közös vagyon.
Judit csendben maradt. Még csak rá sem nézett az anyósára.
Az ítélet gyorsan megszületett: minden ingó és ingatlan vagyon Judit Szilágyi kizárólagos tulajdonát képezi.
Éva Török felpattant.
— Ez elfogadhatatlan! Mi mindent megtettünk értük!
— Kérem, nyugodjon meg — mondta fáradtan a bíró. — A törvény mindenkire egyformán vonatkozik.
Judit összeszedte az iratait, felállt, és kisétált. Nem volt benne diadal. Csak lezárás. Egy ajtó becsukódott mögötte.
Kint november fogadta: csípős levegő, alacsonyan ülő égbolt. Mélyen belélegzett, és meglepetten vette észre, hogy odabent melegség terjed szét.
Gergő utolérte a parkolóban.
— Judit, várj egy pillanatot.
— Igen, Gergő?
— Nem így akartam… Anyám csak—
— Tudom, milyen — szakította félbe Judit. — De azt még mindig nem tudod, te ki vagy ebben az egészben.
Gergő hallgatott.
— Akkor ez most vége köztünk?
— Nem feltétlenül — felelte Judit. — Csak mostantól másként élek. Ha mellettem akarsz lenni, vállald fel magad. Ha nem, ne állj az utamba.
Lesütötte a szemét.
— Nem vagyok benne biztos, hogy menni fog.
— Akkor lépj hátrébb — mondta Judit halkan, és beszállt az autóba.
Két hónap telt el.
A ház új életre kelt. Friss festék került a konyhába, apró javítások mindenütt, új vízforraló, a régi fotel visszakerült az ablak mellé. Esténként rádió szólt, tea gőzölgött, Judit pedig kötött. Az idő lelassult, és végre valódivá vált.
Néha átjött a szomszéd, Hajnalka Lakatos, hatvan körüli asszony, almával és hírekkel.
— Azt beszélik, az anyósod mindenkinek panaszkodik — mondta egyszer.
— Hogy a meny elrabolta a „milliókat”.
— Hadd panaszkodjon — mosolygott Judit. — Neki ez az elfoglaltsága.
— És a férjed?
— Gondolkodik. Vagy csak úgy tesz.
— A lényeg, hogy most te irányítasz — sóhajtott Hajnalka. — A férfiak meg… ha akarnak, maradnak. Ha nem, akkor is lehet élni.
Judit bólintott.
— Pontosan.
Decemberben Gergő mégis megjelent. Bejelentés nélkül, virág nélkül.
— Felmondtam — mondta. — Találtam munkát itt a közelben. Segítek, ha szükséged van rám.
Judit nyugodtan nézett rá.
— Segíthetsz. De ebben a házban az én szabályaim érvényesek.
— Értettem — bólintott.
Nem költöztek össze. Gergő jött, tett, majd ment. Ígéretek nélkül. Kényszer nélkül.
Tavasszal, amikor az almafák kivirágoztak, Judit kilépett a tornácra, és hirtelen teljes bizonyossággal gondolta:
ez az. A boldogság. Csendes. Igazi.
Teát töltött egy repedt bögrébe — abból ivott valaha Lilla Mezei is. Leült a lépcsőre, a kertet nézte.
Megszólalt a telefon. A kijelzőn: „Éva Török”.
Judit elmosolyodott, és elutasította a hívást.
Hadd csörögjön.
Most már az ő élete volt.
Az ő otthona.
És az ő szabályai.
Vége.