Judit nem válaszolt. Csak magára húzta a kabátját, kilépett az éjszakába, és becsapta maga mögött az ajtót. Menni akart. Levegőt venni. Kiszabadulni mindabból, ami mögötte maradt.
Gergő még utánaszólt valamit a lépcsőházból — hogy túl hirtelen döntött, hogy ezt meg kellett volna beszélni, hogy felesleges volt így elrohanni —, de Judit már nem figyelt. A mondatok leperegtek róla, mintha nem is neki szóltak volna.
Sötét volt. Az országút szinte üresen húzódott előtte, a lámpák egyenletes ritmusban suhantak el az autó ablaka mellett. A mellkasában furcsa kettősség feszült: egyszerre szorította félelem, és közben olyan könnyűnek érezte magát, mint rég nem.
A ház kissé beljebb állt az úttól. Régi, fából épült, az idő barnára érlelte a falait. A kertet benőtte a gaz, a kapu panaszosan megnyikordult, amikor Judit belökte — pont úgy, ahogy a régi filmekben szokott.
Belépett, felkapcsolta a villanyt. A körte egy pillanatra megremegett, aztán mégis világítani kezdett. Por, fa és évtizedek illata lengte be a szobát.
Leült a kanapéra, és elsírta magát. Nem önsajnálatból. Inkább megkönnyebbülésből. Mert hosszú idő után először valódi csend vette körül. Nem csörgött a telefon, nem érkeztek szemrehányások, és senki nem döntött helyette.
Reggel kopogásra ébredt.
Nem volt hangos, mégis határozott. Az a fajta, amiből rögtön tudni lehet: aki az ajtó túloldalán áll, nem fog csak úgy eltűnni.
Judit szíve nagyot dobbant. Az ablakhoz lépett. A tornácon Gergő Jakab állt, gyűrötten, mintha az éjszaka nem bánt volna vele kesztyűs kézzel. A kezében egy szupermarketes szatyor lógott.
— Judit, nyisd ki — szólalt meg halkan. — És… ne kiabáljunk, jó?
— Nem is terveztem — morogta, miközben ajtót nyitott. — Gyere be.
Gergő körbenézett, bizonytalan mosollyal.
— Hát… különös hely — jegyezte meg. — De van benne valami.
— Ne kezdd el — vágta rá Judit. — Ülj le. Kérsz teát?
Bólintottak, leültek az asztalhoz. Gergő hosszasan kavargatta a csészében a kanalat, mintha időt akarna nyerni.
— Anyu túl messzire ment — mondta végül. — Felkapta a vizet. Aggódik. Azt hiszi, egyedül nem boldogulsz.
— Hadd gondolja — felelte Judit nyugodtan. — Nem az alkalmazottja vagyok.
— Azt mondja, te rontottad el. Segíteni akart, te meg támadásnak vetted.
Judit letette a bögrét.
— Mondd meg őszintén, Gergő. Volt valaha olyan, hogy azt mondtad neki: „Anya, elég”?
A férfi feszengeni kezdett.
— Hát… nem ilyen egyenesen.
— Pont ez az — biccentett Judit. — Neked kényelmes, hogy mások döntsenek helyetted. Nekem viszont ebből elég volt.
Gergő sóhajtott.
— Nem szoktam meg… hogy ilyen lettél. Régen engedékenyebb voltál.
— Régen hallgattam — vágott közbe Judit. — Most már nem fogok.
A csend nehézzé vált közöttük.
— Anyu beadott valamit — törte meg végül Gergő.
— Mit adott be? — Judit megfeszült.
— Bíróságra ment. Azt akarja, hogy az örökség egy részét közösnek ismerjék el. Hiszen házasok vagyunk…
Judit felnevetett, de a hangja száraz volt.
— Szóval Éva Török pert indít ellenem?
— Nem tudtam róla… — motyogta Gergő.
— Persze — mondta Judit, és az ablakhoz lépett. — Rendben. Intézze. Én mindent törvényesen csinálok. Majd kiderül, ki számolt rosszul.
Gergő felállt, mintha még mondana valamit, aztán meggondolta magát.
— Talán maradhatnék pár napig…
— Nem — felelte Judit csendesen. — Menj haza. Most egyedül kell lennem.
Gergő gyorsan bólintott, szinte megkönnyebbülten, és elment.
A hét lassan csordogált tovább, mint a meleg méz. Judit átnézte Lilla Mezei hagyatékát: megsárgult levelek, hátuljukon feliratokkal ellátott fényképek, gondosan összehajtott kendők. A szekrény mélyén egy régi varrógépet is talált — súlyosat, masszívat, akár az egykori tulajdonosa.
A ház lépésről lépésre átalakult. Kimosta a függönyöket, letörölte a falakat, felsúrolta a padlót, amíg az meg nem nyikordult a tisztaságtól. Virágok kerültek az asztalra. Kevesebb por, több levegő — napról napra.
Egy reggelen futár érkezett. Bírósági idézés. Éva Török nem blöffölt.
Judit felhívta az ügyvédjét. A nő tárgyilagosan, rövid mondatokban beszélt, és Judit már az első szavakból érezte, hogy ez a történet most lép igazán új szakaszba.