— Mennyi? — kérdezte Judit Szilágyi szinte suttogva.
— Ötmillió forint.
A levegő megdermedt. Olyan csend lett, hogy Judit tisztán hallotta a falióra kattogását, mintha az is hangsúlyozni akarná a pillanat súlyát.
— Ötmillió?! — Gergő Jakab felpattant a székről, szeme felcsillant. — Judit, hát ebből… ebből lakást vehetünk! Vagy egy normális autót! De akár…
— Állj meg egy pillanatra — vágott közbe halkan. — Ez… ez az enyém.
— Persze, hogy a tiéd — bólogatott Gergő túl gyorsan. — De mi egy család vagyunk, nem? Akkor együtt döntünk.
Ekkor Judit gyomrában valami kellemetlenül összerándult. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de rossz érzés kúszott fel benne.
Másnap Gergő természetesen mindent elmondott az anyjának. Kinek is mondta volna el, ha nem neki.
Este csöngettek.
Az ajtóban Éva Török állt. Kabátban, kihúzott háttal, olyan tartással, mintha nem látogatóba érkezett volna, hanem ellenőrzésre.
— Jó estét, fiatalok — mondta, és már lépett is be. — Hallom, lett egy kis vagyonunk.
— Csak… örökség — szólalt meg Judit, és ösztönösen a falhoz húzódott.
— Ötmillió forint, egy ház meg egy külön szoba — pontosított Éva Török hűvösen, mintha ő intézte volna az ügyeket. — Nem mindennapi szerencse.
— Hálás vagyok érte — felelte Judit óvatosan.
— Helyes — tette össze a kezét az asszony. — Csak tudd, hogy ez már komoly pénz. A fiatalok hajlamosak elkapkodni az ilyesmit. A pénz tapasztalatot szeret.
— Meg tudom oldani.
— Hát persze — mosolygott rá azzal az ismerős, éles mosollyal. — Csakhogy nem egyedül. Nekünk Sándor Királlyal van bőven rutinunk. Segítünk.
— Én még nem döntöttem…
— Nem is kell — legyintett Éva Török. — Már átgondoltam mindent.
Juditban ekkor futott át először az igazi hideg.
— A szobára nincs szükséged — folytatta, miközben előhúzott egy jegyzetfüzetet. — Eladjuk. Az összeg megy a lakásfelújításra.
Judit tiltakozni akart, de az asszony már tovább beszélt.
— A ház Gergő nevére kerül. Kiadható, folyamatos bevétel lesz.
— Az ötmilliót pedig… elosztjuk. Családiasan. Kettő neked, egy Gergőnek, a maradék nekünk. Hiszen egy vérből valók vagyunk.
Judit mozdulatlanná dermedt. Még levegőt venni is nehéz volt.
— Ugye ezt most nem gondolja komolyan?
— De igen — bólintott nyugodtan Éva Török. — Így óvunk meg a hibáktól.
Abban a pillanatban Juditban valami elpattant. Nem látványosan. Nem dühösen. Inkább úgy, mint amikor a fagyott üvegben végigfut egy hajszálrepedés — halk, de visszafordíthatatlan.
— Nem — mondta higgadtan, az asszony szemébe nézve. — Nem osztok meg semmit. Ez az én örökségem.
Az anyós összehúzta a szemét.
— A tiéd… — gúnyolta ki. — Milyen önálló lett hirtelen. Elfelejted, honnan jöttél? Egy panelből a város szélén. A szüleid egész életükben számolták az aprót. És most hirtelen „enyém”?
A szavak fájtak, de Judit nem roppant össze. Kihúzta magát.
— A múltam nem számít. A törvény világos: az örökség személyes ügy.
— Törvény — horkant fel Éva Török. — És a lelkiismeret?
— Az is megvan — felelte Judit csendesen. — Csak nem árusítom ki, és nem osztom fel listák szerint.
Az asszony arca elsápadt, felpattant.
— Ezt még megbánod — súgta.
Az ajtó olyan erővel csapódott be, hogy az üveg megremegett.
Pár perccel később Gergő lépett ki a hálóból.
— Szerintem túlreagáltad — mondta, zavartan vakargatva a tarkóját. — Anyám csak jót akart.
Judit hosszan nézett rá. Fáradtan. Harag nélkül.
— Kinek, Gergő? Neki?
Nem érkezett válasz.
Judit ekkor szó nélkül elővette a táskáját, és pakolni kezdett.
— Mit csinálsz? — kérdezte megdöbbenve.
— Elmegyek. A házba.
— Most azonnal?
— Miért várnék?
A döntés kimondatlanul is véglegessé vált, és Judit már tudta, hogy innen nincs visszaút.