— Ugyan már, Gergő Jakab, honnan ástad elő ezt a kincset? — Éva Török fél szemmel méregette Juditot, miközben a kávéscsészét úgy fogta két ujj között, mintha attól tartana, a porcelán bármelyik pillanatban haraphat.
— A ruha se valami elegáns szalonból való, ahogy látom. A frizurát meg gondolom, valamelyik barátnő kanyarította fel a konyhában, ugye?
Judit Szilágyi az ajtófélfának támaszkodva állt, a táskáját görcsösen szorította, mintha mentőöv lenne. Az arca égett a szégyentől. Nem elmenni szeretett volna — eltűnni. Úgy, hogy még az emléke se maradjon annak a pillanatnak.
Gergő Jakab mellette ült az asztalnál, fejét a telefonjába temetve. Ujjai gyorsan siklottak a kijelzőn, mintha a világban nem létezne sem az anyja, sem a felesége, sem ez a feszült konyha.
— Anya, hagyd már… — mordult oda, fel sem nézve.
— Mit hagyjak? — Éva Török lassan letette a csészét. — Csak érdeklődöm. Végül is egy család lettünk. Illik tudni, kire bízta a fiam az életét.
Nyugodtan beszélt, kimérten. Pont úgy, ahogy az orvosok szoktak, amikor az ítélet már megszületett, és nincs helye vitának.
Judit összeszorította a fogát. Érezte: ez még csak a bemelegítés.
Gergő lakásában éltek. Egy átlagos egyszobás otthon a város szélén: a konyha inkább folyosóra emlékeztetett, a hálórész csak egy leválasztott sarok volt. Minden új volt, mégis rideg, mintha hiányzott volna belőle az élet. Judit egy kis cégnél dolgozott könyvelőként, naponta átzötykölődött a fél városon. Gergő értékesítési menedzser volt, állandóan fáradt, és szinte mindig elégedetlen.
Úgy éltek, mint bárki más. Csak épp Juditnak egyetlen nyugodt napja sem akadt.
Éva Török naponta telefonált. Néha kétszer is. Máskor egyszerűen megjelent. Bejelentés nélkül. „Csak egy teára.”
És minden alkalommal ugyanaz a jelenet ismétlődött.
— Feltöröltél? Miért ragad a padló? Spórolós tisztítószer, látom.
— Levest főztél… zavaros. Nem cserélted le a vizet, rögtön észreveszem.
— A krumpli mennyi ideig főtt? Teljesen szétment, istenem.
Eleinte Judit tűrt. Aztán próbált udvariasan visszaszólni. Gergő hallgatott, csak vállat vont:
— Anyunak unalmas. Hadd beszéljen.
Juditnak viszont nem volt unalmas. Belül mintha valami apránként repedezett volna. Csendesen, fájdalom nélkül. Mint a tavaszi jég.
Aztán egy nap levél érkezett.
Egyszerű boríték. Szürke, feladó nélkül. Judit először reklámnak vagy csekknek hitte. Felbontotta… és leült.
Ötmillió forint. Egy ház. Egy szoba.
Ott ült a kisszéken, és újra meg újra elolvasta a sorokat, mintha attól félne, hogy egy pislogással eltűnik az egész.
— Ez nem lehet igaz… — suttogta. — Ilyen nincs…
Pedig volt. Kiderült, hogy igenis létezik.
A hagyaték Lilla Mezeitől származott, az egyedül élő, zárkózott nagynénitől. Ritkán találkoztak, de úgy tűnt, Juditon kívül nem volt senki, aki igazán számított volna neki.
Judit elrejtette a levelet az íróasztal fiókjában. Titkos kincsként őrizte. Esténként elővette, ujjával követte a sorokat.
— Ötmillió… — lehelte. — Ez már egy másik élet.
De amint elképzelte Éva Török arcát az örökös „persze, értem” kifejezéssel, az öröm azonnal szertefoszlott, mint egy kipukkadt lufi.
Egy hétig hallgatott. Még Gergőnek sem szólt. Félt. Tudta: amint kiderül, elindul a lavina.
És igaza lett.
Vacsoránál, egy tál fagyasztott pelmeni fölött végül összeszedte a bátorságát:
— Levelet kaptam…
— Milyet? — Gergő végre felnézett a telefonból.
— Közjegyzőtől. Lilla néni meghalt. Hagyatékot hagyott rám.
Gergő megdermedt.
— Hagyatékot? És… mi van benne?
— Egy ház… egy szoba… és pénz.