– Természetesen a közös nevünkre íratnám! – vágta rá Eszter indulatosan. – Házastársak vagyunk, nem csak együtt élő emberek. Egy családot alkotunk! Azt hittem, őszintén szeretjük egymást… de most már nem vagyok ebben biztos.
– Tehát szerinted te dobnál el engem, mégis én nem szeretlek téged? – csattant fel Gergő.
– Pontosan ezt érzem!
– Ennél képtelenebb dolgot még nem hallottam! – fakadt ki a férfi.
Gergő dühösen kivonult a nappaliból. Eszter néhány percig mozdulatlanul ült, majd utána ment. A férje a kanapén feküdt, és a televíziót bámulta, mintha az előbb semmi sem történt volna. Úgy tett, mintha az egész vita jelentéktelen lenne.
Eszter szívébe éles fájdalom hasított.
Annyira ismerős volt minden mozdulata. Hogyan tudna nélküle élni? Lehetséges, hogy az egész csak félreértés? Talán rosszindulatú emberek ültették el benne a kételyt? Mi van, ha valóban túlreagálja?
– Jól van… tedd, amit helyesnek látsz. Ha azt akarod, hogy a lakás anyukád nevére kerüljön, legyen úgy – mondta végül csendesen.
Gergő arca azonnal felderült, felpattant, és szorosan magához ölelte.
– Ne aggódj, minden rendben lesz! Ezek csak ostoba babonák.
Eszter halványan bólintott, de belül különös üresség telepedett rá. Nem volt ereje szakítani pusztán egy ismerős figyelmeztetése miatt. És rettegett attól, hogy egyedül marad.
Megvették a lakást, az adásvételi szerződésen pedig Kinga neve szerepelt tulajdonosként. Gergő természetesen nem beszélt az édesanyjának a felesége fenntartásairól. Kingának sem volt teljesen ínyére a helyzet, mégsem tiltakozott.
A családban Benedek, az idősebb fiú, már három házasságot tudhatott maga mögött. Az ő történeteiből akár tanulni is lehetett volna.
Két év telt el, amikor Gergő váratlanul súlyosan megbetegedett. A tüdőproblémák egyik napról a másikra jelentkeztek. Látványosan fogyott, arca beesett, ereje napról napra csökkent.
Az orvosok tanácstalanul tárták szét a karjukat. Kezeléseket kapott, de alig hoztak javulást. Olyan volt, mintha csak az elkerülhetetlent tolnák ki néhány héttel.
Eszter igyekezett nem gondolni a régi vitára. Szinte sikerült is elfelejtenie, mígnem egy este rábukkant egy régi fényképre, amely még a hitel és az új lakás előtti időkből származott. Az emlékek hirtelen, élesen törtek rá.
– Emlékszel, kértelek, hogy ne anyukád nevére kerüljön a lakás? – kérdezte gyengéden, miközben a férjére nézett.
– Emlékszem… de az egész ostobaság – felelte fáradtan Gergő.
– Tényleg? Egy harmincéves, egészséges férfi egyik pillanatról a másikra súlyos tüdőbeteg lesz. Nem iszik, nem dohányzik, mégis lassan felőrli a kór… és ez szerinted csak véletlen?