Eszter egy pillanatig hallgatott, majd csendesebben folytatta:
– De belegondoltál abba, hogy ha mégis megléped, attól semmi sem lesz jobb?
– Ugyan miért ne lenne? – vágott vissza Gergő.
– Hallottál már az úgynevezett egyetemes törvényszerűségekről?
A férfi legyintett. – Ugyan már, ez az egész csak hókuszpókusz.
– Lehet, hogy szerinted az – felelte Eszter nyugodtan. – De mi van, ha mégsem?
– És mondd csak, miféle törvényt sértenék meg? – kérdezte gúnyos mosollyal.
– Én ezt úgy hívom: a múltba fektetés. Amikor valaki a megszerzett vagyonát – lakást, házat, bármit – a szülei nevére íratja, azzal mintha azt üzenné a világnak, hogy számára lezárult a jövő. Mintha nem előre, hanem visszafelé tekintene. Pedig az embernek a jövőbe kellene építkeznie, nem a múltba kapaszkodnia.
– Ez már tényleg képtelenség – csóválta a fejét Gergő.
– Nem tudom, igaz-e vagy sem – ismerte el Eszter. – De vannak, akik szerint az ilyesmi baljós jel. Azt mondják, aki így tesz, saját magának hívja ki a bajt. Ezt Nóra mesélte nekem, emlékszel rá, együtt dolgozunk. Az ő férje is az idős apja nevére íratta a frissen vásárolt lakást. Egy év sem telt bele, és szívrohamban meghalt. Fél évvel később az apja is elment. Mintha mindkettőjük sorsa egyszerre pecsételődött volna meg.
– Ennél nagyobb ostobaságot még nem hallottam! – csattant fel Gergő. – Komolyan, nem tudtál volna valami hihetőbbet kitalálni?
– Nem találtam ki semmit – felelte Eszter sértetten. – Nóra az apósától hallotta, még a halála előtt. Az öregnek a saját nagyanyja beszélt erről. Ő maga sem hitt benne igazán, mégis próbálta lebeszélni a fiát erről a döntésről. A fia ugyanígy legyintett, hogy badarság az egész.
– És szerinted én mit tegyek? – kérdezte Gergő fölényesen.
Eszter hosszú másodpercekig nézte. – Most, hogy ezt végiggondoltam, egyetlen javaslatom maradt: talán jobb lenne külön folytatnunk.
– Már megint ezzel jössz? – háborodott fel a férfi. – Hónapokig győzködtél, hogy vegyünk lakást. Megtettem. Most meg válni akarsz?
– Én közös otthont szerettem volna, nem olyan döntést, ami szerintem bajt hoz ránk. És ha te ezt tartod helyesnek, ha szerinted ez a férfias megoldás, akkor nem tudom, van‑e értelme tovább együtt maradnunk.
Gergőben forrt a düh. Amikor a bátyja azt tanácsolta neki, írassa a lakást az anyja nevére, hogy biztosítsa magát, eszébe sem jutott, hogy Eszter ennyire ellenezni fogja. Sejtette, hogy nem ugrik majd örömében, de bízott benne, hogy végül belátja az észszerűségét.
– Rendben, Eszter – mondta végül feszült hangon. – Képzeld magad az én helyembe. Ha te keresnél annyit, hogy egyedül fizess egy lakáshitelt, a saját nevedre íratnád az ingatlant, vagy kettőnkére?
Eszter vett egy mély levegőt, mielőtt válaszolt volna.