Mónika könnyes arcát lassan felemelte.
– Nem hagynám magára – mondta fáradtan. – De most mindannyiunknak jót tenne egy kis távolság.
Aznap este mégis megjelent náluk. Egy hatalmas doboz bonbont szorongatott, a másik kezében pedig egy díszes babát tartott – porcelánarcú, estélyi ruhába öltöztetett, feltűnően drága darab volt. Lilla résnyire nyitotta a gyerekszoba ajtaját, rápillantott a nagymamájára, aztán szó nélkül visszahúzódott.
– Lillácskám, kincsem… – Mónika már a bejáratnál térdre ereszkedett. – Gyere ki egy percre, kérlek. Szeretnék beszélni veled.
Válasz nem érkezett.
– Hibáztam – folytatta elcsukló hangon. – Nagyon csúnyán beszéltem, olyasmit mondtam, amit nem lett volna szabad. Ne haragudj rám, kérlek.
A gyerekszoba ajtaja lassan kinyílt. Lilla ott állt a küszöbön, vékony kis alakja szinte elveszett a félhomályban. Nagy, sötét szeme komolyan fürkészte a nagymamát.
– Most már szeretni fogsz? – kérdezte halkan.
– Igen. Mindig. Ígérem.
A kislány a dobozra pillantott.
– Minek neked baba? Te már felnőtt vagy.
– Neked hoztam ajándékba.
– Nem kell. Van egy nyuszim.
Mónika tanácstalanul Eszterre nézett, de ő a falnak támaszkodva, karba tett kézzel hallgatott.
– Akkor… mit szeretnél? – remegett meg az idős asszony hangja.
Lilla gondolkodott egy pillanatig, majd közelebb lépett, de még hagyott köztük egy lépésnyi távolságot.
– Azt, hogy ne kiabálj anyával. És hogy ugyanúgy szeress, mint Benedeket. Csak úgy. Nem azért, mert valamit bizonyítanom kell.
– Rendben – suttogta Mónika, és kitárta a karját. – Megölelhetlek?
A kislány habozott, aztán óvatosan odalépett. Az ölelés bizonytalan volt, de valódi. Mónika szorosan magához vonta, haját csókolgatta, a hátát simogatta, és némán sírt.
– Bocsáss meg nekem… ostoba voltam – ismételgette.
Gábor az ablak felé fordult, mintha a sötét utcát figyelné. Eszter mozdulatlan maradt. Látta a könnyeket, az összeboruló alakokat, mégsem érzett megkönnyebbülést. Csak kimerültséget.
Két hónap telt el.
Mónika valóban igyekezett másként viselkedni. Minden nap telefonált, Lillát gyakran hívta magához, könyveket, apró játékokat vett neki. A felszínen mintha rendeződött volna minden, de köztük ott húzódott egy láthatatlan repedés, akár egy összeragasztott, de sosem tökéletes fényképen.
Gábor beadta az áthelyezési kérelmét a megyeszékhelyre. A döntés megszületett: két hónap múlva költöznek. Eszter esténként csendben pakolt. Dobozokba hajtogatta Lilla kinőtt ruháit, a mesekönyveket, a konyhai edényeket. Minden tárggyal egy darab múltat is elcsomagolt.
Lilla újra mosolygott, de már nem olyan felszabadultan, mint régen. Mintha előbb mindig meggyőződne róla, szabad-e örülni. Gyakran odabújt az anyjához.
– Anya, te szeretsz engem? Apa is? A nagyi tényleg szeret?
Eszter minden alkalommal megsimogatta az arcát.
– Szeretünk. Mindig is szerettünk, és ez így is marad.
Mégis tudta, hogy a seb nem tűnt el. Ott maradt bennük – Lillában, benne, az egész családban. Kimondott szavakat nem lehet semmissé tenni, és vannak mondatok, amelyek örökre visszhangzanak.
A költözés előtti napon Mónika ismét átjött. A konyhában ültek le. A teáscsésze finoman csörrent a csészealjon, miközben az asszony Esztert figyelte.
– Nem bocsátottál meg – mondta végül. Nem kérdés volt, inkább ténymegállapítás.
Eszter sokáig az udvar üres fáit nézte az ablakon át.
– Próbálkozom. Lilla miatt. De valahányszor rád nézek, hallom azt a mondatot: „Vidd innen a lányodat.” És újra fáj.
– Tudom, hogy nem tudom meg nem történtté tenni.
– Nem. Ezért kell a távolság.
Mónika lassan bólintott, kiitta a teáját, majd felállt.
– Mondd meg Lillának… – elakadt a hangja. – Mondd meg, hogy hiányozni fog. És hogy igazán szeretem. Akkor is, ha ezt nehéz elhinnie.
– Átadom.
Nem ölelték meg egymást.
Egy héttel később az új lakás nappalijában dobozok sorakoztak. Eszter a földön ülve rendszerezte a holmikat. Lilla izgatottan szaladgált a tágas, napfényes szobában.
– Anya, a nagyi majd meglátogat minket?
– Valószínűleg igen.
A kislány megállt, és komolyan ránézett.
– Én szeretem őt. Még azután is, ami történt. Ez baj?
Eszter maga mellé húzta.
– Nem baj. A szeretet néha kusza és ellentmondásos. Előfordul, hogy olyanokat is szeretünk, akik megbántottak minket. Ez nem gyengeség. Ez emberi dolog.
Lilla elgondolkodva bólintott, majd visszaszaladt a játékaihoz.
Eszter a dobozok között maradt, és azon töprengett, mitől lesz valaki család. A vérségtől? A hasonlóságtól? Vagy attól, hogy képesek vagyunk megbocsátani, még akkor is, ha a fájdalom nem múlik el teljesen?
Választ nem talált.
A másik szobából azonban felcsendült Lilla nevetése – az ő lánya, az ő gyermeke, minden kétség ellenére. És ebben az egy dologban Eszter biztos volt.