Gábor testvére, Levente, egy este felhívta.
– Koli, mi folyik nálatok? – kérdezte feszülten. – Anya teljesen kifordult magából. Benedeknek azt mondta, lehet, hogy nincs is testvére. A gyerek most azt kérdezgeti, hová tűnik Lilla.
– Mondd meg a fiadnak, hogy fogja be a száját – csattant fel Gábor. – És anyának is üzenem: ha nem hagyja abba ezt az őrületet, megszakítom vele a kapcsolatot.
– Öcsém, nem érted… Nem rosszindulatból csinálja. Fél.
– Mitől fél?
– Attól, hogy hazugságban élt. Hogy a család, amiben hitt, nem az, aminek gondolta. Hatvannyolc éves, Gábor. Apa már nincs, egyedül maradt. Az unokák jelentik neki az életet. És ha Lilla nem vér szerinti…
– Az a gyerek az enyém! – ordította Gábor, majd a kanapéra hajította a telefonját.
A tizedik nap csípős februári reggelre esett. Hárman mentek el a rendelőbe: Gábor, Eszter és Mónika. A folyosón némán várakoztak, és akkor is csendben maradtak, amikor behívták őket.
Ugyanaz a fiatal laboráns nyújtotta át a lezárt borítékot.
– Elkészültek az eredmények. Az apaság valószínűsége 99,97 százalék. Gábor a gyermek biológiai édesapja.
A levegő megdermedt.
Mónika a szék támlájába kapaszkodott. Az arca elsápadt, szeme megtelt könnyel, ajkai remegtek, de hang nem jött ki rajtuk.
– Asszonyom, rosszul van? – kérdezte a laboráns, és vizet kínált.
– Én… én… – Mónika megingott. Gábor gyorsan elkapta a karját.
– Anya, ülj le.
Eszter mozdulatlanul állt. Nem érzett sem győzelmet, sem megkönnyebbülést. Csak egy hatalmas, égető ürességet ott belül, ahol valaha az anyósa iránti szeretet lakott.
– Bocsássanak meg… – suttogta Mónika. – Istenem, mit tettem…
– Menjünk – mondta Gábor halkan, és felsegítette.
Odakint a hideg szinte arcul csapta őket, a hó ropogott a cipőjük alatt. Mónika megállt egy pad mellett, arcát a kezébe temette, és úgy tört ki belőle a sírás, ahogyan azok zokognak, akik rádöbbentek, hogy visszafordíthatatlan kárt okoztak.
– Eszterkém… – nyúlt a menye felé, de az hátralépett.
– Ne.
– Kérlek… nem akartam… csak féltem…
– Mitől? – Eszter hangja higgadt volt, de hidegen csengett. – Attól, hogy hűtlen vagyok? Hogy a fia idegen gyereket nevel? Vagy attól, hogy az unokája nem fogja szeretni, mert maga sosem tudta őt igazán szeretni?
– Szerettem! Most is szeretem!
– Nem. Maga Benedeket szereti. Mert hasonlít magára, az apjára, a saját vérvonalára. Lilla viszont az én családomra ütött, és ez magának ítélet volt.
Mónika roskadtan leült a padra. Gábor félrefordította a tekintetét. Nem tudott igazságot tenni; két tűz között állt.
– Elmegyek Lillához – mondta az idős asszony megtörten. – Bocsánatot kérek tőle. Meg fog bocsátani, ugye? A gyerekek mindig megbocsátanak…
– Nem tudom – felelte Eszter, és hátat fordított. – Mindent hallott. Minden szavát. Sírt, és azt mondogatta, hogy ő idegen, hogy senki sem szereti. Hét éves, Mónika. Hét éven át nézte őt gyanakodva, és ő érezte. A gyerekek mindig érzik.
– Jóváteszem! Megváltozom! Veszek neki ajándékokat, elviszem hétvégente…
– Ezt nem lehet játékokkal helyrehozni – fordult vissza Eszter, és most először könny csillant a szemében. – Maga elvette tőle azt a hitet, hogy feltétel nélkül szerethető. Nem azért, mert hasonlít valakire, nem mert jól viselkedik vagy szép, hanem pusztán azért, mert létezik. És most egész életében bizonyítani fogja, hogy megérdemli a szeretetet.
Mónika arcát a tenyerébe temette, a válla rázkódott. Gábor leült mellé, átkarolta, de a tekintetét a feleségén tartotta.
– Eszter, belátta a hibáját. Adj neki egy esélyt.
– Esélyt? – keserű mosoly suhant át Eszter arcán. – A maga édesanyja mindenki előtt megvádolt engem. A szomszédok, a gyerek előtt. Az egész környék tudja, hogy DNS-vizsgálatra mentünk. Szerinted mit fognak suttogni az iskolában? „Ott megy az a kislány, akiről a nagymamája azt hitte, hogy törvénytelen.”
Gábor hosszú ideig hallgatott, majd halkan megszólalt:
– Elköltözünk. Régóta gondolkodom rajta, hogy a megyeszékhelyre menjünk. Több lehetőség lenne, jobb iskolák. Újrakezdhetnénk mindent.
Mónika felkapta a fejét.
– Elhagynád az anyádat? – kérdezte rekedten.