Gábor végül megszólalt, bár a hangja bizonytalanul csengett.
— A nagyi tévedett. Beteg, érted? Fáj a feje, sokszor összezavarodik, és olyasmiket mond, amik nem igazak.
— Nem! — Lilla dacos mozdulattal elhúzódott tőle. — Nem beteg! Csak nem szeret engem! Mert nem vagyok szép, és nem is hasonlítok rátok!
— Gyönyörű vagy — suttogta Eszter, és csókokkal borította a könnyáztatta kis arcot. — A legszebb kislány az egész világon. És tudod, kire hasonlítasz? Az én anyukámra, a te Ilona nagymamádra. Neki is sötét haja volt és barna szeme, pont, mint neked.
— Hol van ő? — kérdezte Lilla elcsukló hangon.
— Meghalt, amikor még egészen pici voltál. Mutattam róla fényképeket, emlékszel?
A kislány bólintott, még mindig szipogva. A zokogás lassan halkult, teste elernyedt az anyja karjában. Gábor óvatosan felvette, bevitte a szobájába, betakarta. Néhány perccel később már mélyen aludt, kezében a régi, kopott plüssnyuszival, amit csecsemőkora óta szorongatott.
— Nem engedem többé, hogy anya megalázza a lányunkat — mondta halkan Gábor a folyosón. — Holnap beszélek vele. Komolyan.
Eszter azonban már döntött.
— DNS-vizsgálatot akarsz? — Gábor úgy nézett rá, mintha elvesztette volna a józan eszét. — Minek ez az egész?
— Hogy egyszer s mindenkorra pont kerüljön az ügy végére. Hogy az anyád végre elhallgasson. Hogy a szomszédok ne suttogjanak a hátunk mögött. És hogy Lilla soha többé ne hallja azt, hogy idegen.
Kora reggel volt, a konyhában ültek. Lilla még aludt, Gábor indulni készült dolgozni. Odakint nagy pelyhekben hullott a hó, mintha be akarná temetni az előző napi botrány minden nyomát.
— Eszter, ez megalázó…
— Megalázó az, amikor a lányod sírva azt mondja, hogy csúnya és nem közénk tartozik! — csapott az asztalra. — Megalázó az, amikor a saját anyád burkoltan azt sugallja, hogy megcsaltalak!
— Ilyet nem mondott.
— Kimondani nem mondta, de gondolja. Te is tudod.
Gábor hallgatott. Tudta. Látta az anyja pillantásait, hallotta a célozgatásait. Fél évvel korábban Mónika egyszer csak rákérdezett: „Biztos vagy benne, hogy Lilla a te gyereked? Csináltattál valaha vizsgálatot?” Akkor legyintett, azt hitte, csak túl sok ostoba tévéműsort néz. De a kérdés újra és újra előkerült, egyre élesebben.
— Rendben — fújta ki végül a levegőt. — Legyen teszt. De anya nélkül. Előbb megtudjuk az eredményt, aztán…
— Nem. Ott kell lennie. Látnia kell mindent a saját szemével.
— Eszter…
— Ehhez ragaszkodom.
A hangja hűvös és rendíthetetlen volt. Gábor jól ismerte ezt a tónust: ilyenkor nincs vita. Eszter szelíd és engedékeny volt, de ha Lilláról volt szó, kősziklává vált.
A következő héten Mónika megjelent a magánlaborban. Arcán merev kifejezés ült, menyét még csak nem is köszöntötte. Gábor az anyja mellett haladt, karját nyújtva támasztotta — az utóbbi évben sokat öregedett, háta meggörnyedt, haja látványosan megőszült.
— Foglaljanak helyet — mondta tárgyilagosan a fiatal asszisztens. Számára ez csupán egy újabb rutineljárás volt. — Mindjárt levesszük a mintákat.
— Jelen akarok lenni a mintavételnél — szólalt meg hirtelen Mónika. — Nem szeretném, ha bármi felcserélődne.
— Anya! — sápadt el Gábor.
Eszter azonban nyugodtan fordult felé.
— Nézze végig. Ellenőrizzen mindent. Nincs mit titkolnom.
A vattapálcika végigsiklott Gábor, majd Lilla szájának belső felén. Az asszisztens gondosan lezárta a kémcsöveket, felcímkézte őket.
— Tíz nap múlva kész az eredmény.
Az a tíz nap végtelennek tűnt.
Eszter éjszakánként forgolódott az ágyban. A sötétben fekve ostoba gondolatok gyötörték: mi van, ha történt valami a kórházban? Ha összecserélték a babákat? Lilla Cegléden született, a régi járási kórházban, ahol hallani lehetett bakikról… De rögtön elhessegette a gondolatot. Emlékezett minden pillanatra: ahogy a szülésznő a mellkasára tette a meleg, apró testet, a sötét pihékkel a fején. „Kislány, teljesen egészséges” — hangzott el akkor. Az az aprócska lény Lilla volt. Az ő Lillája.
A munkahelyén sorra hibázott a jelentésekben. Az áruház igazgatója, Zoltán, rosszallóan csóválta a fejét.
— Eszter, nincs jól? Beteg?
Beteg — igen, csak nem láz gyötörte, hanem félelem.
Lilla is megváltozott. Elcsendesedett, alig nevetett. A játékai érintetlenül hevertek. Esténként a szobájában ült, és újra meg újra ugyanazt rajzolta: egy házat, mellette egy fát, előtte három alakot — apa, anya és egy kislány. Nagymama nem szerepelt a képeken. Mintha soha nem is létezett volna.
Gábor próbált beszélni az anyjával, de Mónika minden alkalommal elzárkózott. Azt hajtogatta, várják meg az eredményt, és addig nincs miről beszélni. A levegő egyre feszültebbé vált körülöttük, mintha az egész család visszafojtott lélegzettel számolná a napokat a döntő pillanatig.