— Vidd innen a lányodat, és többet be se tedd ide a lábad! — Mónika hangja úgy csengett a dühtől, hogy a vékony falakon át bizonyára a fél lépcsőház hallotta a jelenetet. — Azt hiszed, nem látok? Nézz rá! És mondd a szemembe, hogy ez a gyerek az én fiam vére!
Eszter az ajtóban torpant meg, karjában szorítva a hétéves Lillát. A kislány görcsösen kapaszkodott az anyja kabátjába, sötét szemei riadtan tágra nyíltak.
— Anya, miről beszél…?
— Ne hívj anyának! — csattant fel Mónika éles, már-már sipító hangon. — Átverted a fiamat! Mindannyiunkat becsaptál! Ez a gyerek nem Gábor lánya, én tudom!
Eszter térde megremegett. Nyolc évvel korábban ismerkedett meg Gáborral Cegléden. A férfi a helyi gyár főmérnökeként dolgozott, ő pedig egy áruház könyvelését vezette. Fél év udvarlás után összeházasodtak. Akkor Mónika könnyes szemmel ölelte magához, lányának szólította. Amikor pedig megszületett Lilla…
— Anya, mi ez az egész? — lépett ki a szobából Gábor, még munkaruhában, olajszag lengte körül. — Mi történt?
— Kérdezd meg a feleségedet! — Mónika vádlón Eszterre mutatott. — Kérdezd meg, miért nem hasonlít ránk a gyerek! Se rád, se rám, se a néhai apádra! Fekete haj, barna szem, és az az orr… teljesen idegen!
— Elég legyen! — Gábor megpróbálta megfogni az anyja vállát, de az elhúzódott.
— Hét éve hallgatok! Hét éve viselem a szomszédok pillantásait, a suttogást a hátam mögött! „Kire ütött ez a gyerek?” — kérdezgetik. „Miért nem az apjára hasonlít?” És én csak pirulok helyettetek!
Lilla halkan sírni kezdett, hangtalanul, mintha már megtanulta volna elfojtani a zokogást. Eszter leguggolt hozzá, szorosan átölelte.
— Semmi baj, kincsem — súgta a hajába. — Minden rendben.
Pedig semmi sem volt rendben.
Aznap este Gábor szó nélkül vitte haza őket. A kétszobás, külvárosi lakás ridegnek tűnt, hiába ontották a radiátorok a meleget. Lilla egyenesen a szobájába ment, még vissza sem nézett.
— Komolyan azt gondolja, hogy Lilla nem a te lányod? — kérdezte Eszter az ablaknál állva, miközben a havas udvart figyelte. A januári sötétség már kora este ráborult a városra.
— Nem értem, mi ütött belé — sóhajtott Gábor, és fáradtan a kanapéra roskadt. — Az utóbbi hónapokban furcsán viselkedik. Egyszer naponta hív, aztán eltűnik egy hétre. Hol könyörög, hogy vigyük át Lillát hétvégére, hol lemondja az egészet.
— Tavaly a születésnapjára sem vitt ajándékot. Emlékszel?
— Azt mondta, nincs pénze.
— Benedeknek viszont adott tizenötezer forintot újévkor, hogy tabletet kapjon — Eszter hangja elcsuklott. — Mindig éreztem a különbséget. Benedeket rajongásig szereti, Lillát pedig… mintha csak eltűrné.
— Ne beszélj így.
— Miért ne? Ez az igazság! — fordult felé hirtelen. — Soha nem szerette őt úgy, mint a másik unokáját. Most már értem, miért. Mert idegennek tartja!
— Lilla az én lányom. A mi lányunk — mondta Gábor keményebben.
— Tudom. De hogyan győzzem meg erről az anyádat? Vagy azokat az asszonyokat, akik a hátam mögött összesúgnak? Látom a tekintetüket az utcán, a boltban… összehasonlítanak minket.
Nem tudta befejezni. A gyerekszobából hirtelen csattanás hallatszott, majd egy fájdalomtól szaggatott kiáltás.
Egyszerre rohantak be. Lilla a padlón ült a szétszórt játékok között, és úgy zokogott, mintha a szívét tépték volna ki. Mellette egy bekeretezett családi fotó hevert — az a kép, amelyen mindannyian együtt mosolyognak: a nagymama, a három éve elhunyt nagypapa, Gábor, Eszter, és a karján tartott kis Lilla. Az üveg átlósan megrepedt.
— Nem tartozom ide! — kiáltotta sírva. — Benedek azt mondta, a nagyi azért szereti őt, mert ő az igazi unoka! Én meg nem vagyok igazi! Én csak… idegen!
Eszter térdre ereszkedett, és olyan erősen ölelte magához, hogy a kislány felszisszent.
— A miénk vagy. Az enyém és apáé. A legdrágább kincsünk.
— Akkor miért mondott ilyet a nagyi? Miért kiabált velem?
Gábor is leguggolt melléjük, végigsimított Lilla sötét haján, és próbált megszólalni, hogy valahogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant.