A lakásban még sokáig ott lebegett az olcsó parfüm émelyítő szaga, és Nóra hirtelen rádöbbent: ez a hely többé nem az övé.
Leült a konyhaasztalhoz, ujjai gépiesen gyűrték a terítőt. A gondolatai vadul cikáztak, de egy dologban biztos volt: nem fogja ölbe tett kézzel nézni, ahogy félresöprik. Akármi történik, nem hátrál meg.
Az otthon ott van, ahol nem árulnak el.
Másnap a konyhából áradó, túlfőzött, keserű kávé szaga ébresztette. Lilla békésen szuszogott mellette a hordozóban, amelynek tejillatú, melegséget árasztó közelsége még valami biztonságfélét jelentett. Nóra egy pillanatra visszacsukta a szemét, hátha az egész csak rossz álom. De a valóság könyörtelenül rátapadt.
Gergő üzenete még mindig az asztalon hevert. Pár sor, mintha egy rossz tévésorozat sablonmondata lenne: „Erős vagy, megoldod.” Szinte nevetni támadt kedve. Igen, persze. Szíven találó búcsúajándék.
Lassan felállt, végigjárta a lakást, mintha bizonyítékot keresne arra, hogy mindez csak tréfa. Talán valaki mindjárt előugrik egy kamerával, és Gergő vigyorogva közli, hogy csak tesztelte a hiszékenységét. De nem ugrott elő senki. Csak a por a kanapé alatt, a hideg radiátorok és a kongó csend maradt.
Egy órával később már egy ügyvédi iroda levegőtlen várójában ült. A berendezés mintha a kilencvenes évekből ragadt volna itt: kopott bútorok, zúgó fénymásoló, amely traktorszerűen zakatolt, és egy mogorva tekintetű titkárnő, aki korát tekintve besorolhatatlan volt.
– Ágnes öt perc múlva fogadja – mormolta a nő anélkül, hogy felnézett volna a telefonjáról.
Nóra egy műanyag székre rogyott. Úgy érezte, mintha az egész világ azt suttogná: jelentéktelen vagy, egyedül vagy, nincs jogod semmihez.
Ágnes hatvan körüli lehetett. Sovány, éles vonású arccal, olyan tekintettel, amely már túl sok mindent látott. A nyitott ablaknál állt, cigarettázott, a hamut egy kiürült befőttesüvegbe pöccintette.
– Na, meséljen, mi történt – szólt rekedtes hangon, háttal.
Nóra elmondott mindent. A kórházat, a cetlit, az eltűnt papírokat, és Erikát a ragadozó mosolyával.
Az ügyvédnő csendben hallgatta, csak néha bólintott, és mélyet szívott a cigarettából, mintha az összes bajt egyetlen slukkal próbálná eltüntetni.
Végül elnyomta a csikket, és Nórára nézett.
– Röviden? Átverték – jelentette ki kertelés nélkül. – Olyan egyszerűen, mint egy gólyát az első kollégiumi bulin.
– Köszönöm, ezt magamtól is sejtettem – felelte Nóra fanyarul.
– Nem sértésnek szántam. Csak a tények. A lakás Erika nevén van. Jogilag maga itt annyi, mint egy meghívott vendég, akinek lejárt a meghívása.
Nóra gyomra összerándult.
– És Lilla? A család? Nem számít semmit?
Ágnes szája sarkában keserű mosoly jelent meg.
– Család? Az ilyen ügyekben az csak szó. Itt az számít, kinek a nevén van az ingatlan. Ha nincs házassági szerződés vagy tulajdonrész, könnyen azt mondják: köszönjük, viszontlátásra.
Nóra lehajtotta a fejét. Mintha egy elvesztett csata ítéletét hallotta volna.
– És ha bíróságra viszem? A kilakoltatás jogtalan – vetette fel halkan.
Az ügyvédnő új cigarettára gyújtott, a szeme megvillant.
– Beadhat keresetet. Hónapokig húzódhat. A végén valószínűleg mennie kell. Ráadásul a költségeket is magára terhelhetik. Ügyvédi díj, illeték… miből fizeti?
Nóra a kabátujjába törölte a könnyeit, az állkapcsa megfeszült.
– Akkor mi van, ha egyszerűen maradok? Nem költözöm el. Várjanak, amíg erővel tesznek ki.
Ágnes szeme felcsillant.
– Ez már harcias hozzáállás. Megnehezítheti az életüket: rendőrség, sajtó, folyamatos jogi huzavona. De készüljön fel, hogy az egész élete felfordul. Állandó cirkusz lesz.
Nóra lassan bólintott.
– Ha cirkusz, hát legyen cirkusz – mondta halkan, de elszántan. – Legalább nem fogják azt hinni, hogy bármit eltűrök.