Szülési szabadság, amely árulásba torkollt
Nóra lassan lépkedett be a lépcsőházba, karján a hordozóval, benne az alig pár hetes Lillával. Az udvar mit sem változott a kórház óta: a vakolat tovább pereg, Gergő ugyanazon a padon üldögél egy üveg társaságában, az idős nénik pedig úgy figyelik a világot, mintha az tartozna nekik elszámolással. Mégis volt valami a levegőben, ami idegennek hatott. Nemcsak a tegnapi grillezés szaga kavargott, hanem valami baljós, kimondatlan dolog is.
A lakás túl nagy csenddel fogadta. Olyan rendezett, már-már dermedt némaság ült meg a szobákon, hogy az embernek belesajdult a füle. Minden a helyén volt: a kanapé, amit Márk barátai után sosem tisztítottak ki rendesen, az olcsó, lapraszerelt bútorok, a kopott vízforraló. Mégis, az illat… az nem volt ismerős.
Ne gyárts rémeket, Nóri, csitította magát. Csak a hormonok. Csak a kimerültség.
A konyhaasztalon, egy háromnapos borscsfolt közepén fehér papírlap hevert.

„Nóra. Bocsáss meg. Nem bírom tovább így. Anyámhoz mentem. Idő kell, hogy átgondoljuk. Erős vagy, megoldod.”
Az írás kapkodó volt, mintha egy lebukott diák vetette volna papírra. Még arra sem vette a fáradságot, hogy szépen kanyarítsa a betűket.
Nóra először csak állt. Aztán lassan odalépett, mintha attól félne, hogy egy hirtelen mozdulattal összetöri az utolsó illúziót is. Letette a hordozót a kanapéra, felvette a cetlit.
– Hát persze, menj csak a fenébe, Márk – nevetett fel élesen. – „Megoldod.” Persze. Szültem, hazacipeltem magunkat, most még költözzek is ki, mi?
Lilla felsírt. Nóra azonnal lehajolt, puszit nyomott a homlokára.
– Nyugi, kicsim. Anyád nem ad le sehová.
A keserű humor azonban addig tartott, amíg eszébe nem jutott valami. Valami ösztönös rossz érzés. Odalépett a komódhoz, ahol a lakás papírjait tartották.
A mappa eltűnt.
Nem volt ott. Se alul, se felül. Mintha soha nem is létezett volna.
Nóra lecsúszott a fal mentén a földre. Köntösben, kezében pelenkával, hangtalanul zokogni kezdett. Olyan volt, mint egy kitaszított állat, amely nem érti, mikor veszítette el a falkáját.
– Állj meg – suttogta magának pár perc múlva. – Gondolkodj. Nem vagy buta. Ha kell, jogász leszel saját ügyedben.
Az anyjára gondolt, de ő messze lakott. Mit mondhatna? A vízforraló közben felzúgott, és mire a gőz felszállt, Nóra fejében már egy másik terv kezdett körvonalazódni.
Megtalállak, te gyáva. És nem úszod meg ennyivel.
Másnap reggel megérkezett Erika. Vagyis Márk édesanyja. Az a fajta nő, akinek a mosolya mögött kevesebb együttérzés rejtőzik, mint egy mérges kígyóban.
Nem csengetett. Soha nem szokott.
– Nóra – kezdte mézes hangon –, te is belátod, hogy ez így tarthatatlan.
– Igen – törölte meg szemét Nóra. – Főleg ilyen rokonsággal.
Erika vagy nem hallotta, vagy nem akarta hallani.
– A lakás az enyém. Márk is az én fiam. Neked pedig ideje elgondolkodnod a jövődön.
– Gondolkodom – felelte Nóra fanyarul. – Például azon, melyik híd alá költözzünk.
– Ne beszélj tiszteletlenül. Adunk egy hetet, hogy összeszedd a holmidat. Ennyi idő elég lesz.
Nóra tekintete megkeményedett. Legszívesebben nekirontott volna, de Lilla békésen aludt a kiságyban.
– Rendben. Akkor a családi ügyvéd címét is küldjék át. Vagy egyenesen a bíróságét. Hamarosan úgyis találkozunk.
Erika ajka összerándult, mintha savanyúba harapott volna.
– Kár a jelenetért. Mindent el lehet intézni csendben.
Azzal sarkon fordult, és távozott, maga után hagyva a lakásban azt a fojtogató, keserű érzést, amely jelezte: ez még csak a kezdet.
